Ösztönző „szeretetbomba”

Ahogy visszaemlékszem, sokszor szedtük össze anyukámmal a kinőtt ruhákat és játékokat zsákokba, amit később elvittünk a rászorulóknak. Akkor még nem igazán értettem, hogy miért kell odaadnom a szeretett játékaimat... Egy másik meghatározó élményem, amikor a gimnáziumomban szerveztek jótékonysági bált autisták támogatására. A szüleim a belépőjegyen felül rengeteg tombolanyereményt is felajánlottak az estén, és még mindig magam előtt látom azt a sok boldog és önfeledt arcot, ahogy a beteg gyerekek és felnőttek táncoltak a bálon, és átvették az ajándékokat.

Sajnos azt veszem észre, hogy manapság a szegényebb emberek abból a kevésből is gyakran többet és többször adnak, mint akik könnyebben megtehetnék, és a mai társadalomban egyáltalán nem tisztelik egymást az emberek. Például a mai napig nem bírom elviselni, ha egy fiatalabb nem adja át a helyét az idősebbnek, vagy a fiúk berontanak a lányok előtt az ajtón… Apró dolgok ezek, de azt vallom, hogy még egy kicsi figyelmesség, kis segítség is sokat számít.

Én követem azt, amit a szüleimtől láttam és tanultam. Támogatom a rászorulókat, és ezt nem MÁS pénzéből (férjem pénze, közpénz) teszem, ahogy sokan gondolnák. Például a szereplésekért kapott tiszteletdíjat mindig felajánlom egy-egy szervezetnek, ami sokszor nem nagy összeg, de több alapítványt tudok ezzel támogatni.

A jövőben viszont ezen a területen is közös terveink vannak a férjemmel, szeretnénk további komolyabb ügyeket támogatni, felvállalni. A fiatalok, a gyermekek és az állatok sorsát kiváltképp a szívemen viselem.

Az elkövetkező időszakban több posztot is tervezek a jótékonyságról, azokról a szervezetekről, akik számomra fontos ügyet támogatnak, és szeretnék veletek megosztani pár személyes élményt is velük kapcsolatban.

Addig is mindenkit jóságra és jótékonyságra buzdítok, legyen bármi is az, akár egy kis gesztus, mert tudjátok: adni jó!