Nyílt levél - A felsőoktatás, amint megtöri a csendet

2013-ban robbant az úgynevezett listázós botrány. Az Atv.hu hozta le a hírt, miszerint világnézetük, pártszimpátiájuk, felekezeti hátterük és vélt származásuk alapján az ELTE BTK hallgatói önkormányzata éveken át listázta a diákokat. A nyilvánosságra hozott listán a diákok neve mellett például ilyen megjegyzések szerepeltek: „csúnya zsidó feje van”; „félvér lehet a kislány, és az összes képen óriási ribanc”; „szerintem cigó”; „biztos, hogy ratyi”. Az adatbázis egyik szerkesztője és a HÖK akkori elnöke is elismerte a listák létezését, de szerintük a kényes részleteket utólag hamisította valaki.

Alig csillapodtak le a kedélyek, a következő hónapokban még nagyobb botrány kerekedett, mikor napvilágot láttak azoknak a lányoknak a történetei, akiket különböző egyetemi gólyatáborokban erőszakoltak meg.

Levélírónk ezekre a szégyenteljes esetekre is reflektálva törte meg a csendet a felsőoktatásban, és írta meg nekünk esszéjét. Mivel írását nincs módunkban teljes terjedelmében közzétenni, az alábbiakban részleteket közlünk belőle.

Engedjék meg, hogy Önökhöz, a túlélőkhöz szóljak. Önökhöz, akik elszenvedői voltak valamely szexuális jellegű erőszakos cselekménynek, amely a hazai felsőoktatási intézmények által szervezett rendezvényeken vagy más, azokhoz köthető szituációban történt.

A felsőoktatás kudarcot vallott, mint olyan intézményrendszer, amelynek feladata a közös európai és a nemzeti értékek képviselete lenne a kultúra és a tudomány eredményeinek közvetítésén keresztül.
Azok, akiknek az lett volna a dolga, hogy védelmezzék az Önök méltóságát, de legalább segítsenek akkor, amikor megtámadták emberi létezésük legelemibb összetevőit, elárulták Önöket. Biztosan volt, aki megpróbálta megakadályozni mindazt, ami végül megtörtént – ez azonban teljességgel mindegy, ugyanis nem sikerült.

És bár nem ismerjük egymást személyesen, engedjék meg, hogy a magyar felsőoktatás dolgozójaként bevalljam: én is cserben hagytam Önöket. Bárcsak azt mondhatnám, hogy kudarcot vallottam – ennek feltétele azonban az lett volna, hogy legalább próbáljak tenni valamit. Nem csupán sejtettem, tudtam is, hogy mi folyik. Ennek ellenére nem tettem semmit. Mindenki tudott mindent, és egyikünk sem tett semmit.

Az alábbi esszé: bocsánatkérés. Sőt: talán vezeklés is. Mások nevében nem, de a saját magaméban legalább bocsánatot tudok kérni Önöktől és családjuktól; Önöktől, akiket cserben hagytunk, akiket elárultunk.

Az alábbi esszé: a világ egyik legegyszerűbb összefüggését mutatja fel. Azt az összefüggést, amely az ELTE BTK HÖK gólyatábori listái és a megalkotásukkal egyidejűleg, illetve későbbiekben történt erőszakos cselekmények között áll fenn.

Az alábbi esszé módszere: a lázadás. Nem vagyok hajlandó elfogadni egy olyan világrendet, amelyben gyermekek és felnőttek szenvednek mások erőszakossága és szexuális kicsapongása miatt. A nők elleni erőszak nem szükségszerű; nem a természet és nem Isten szőtte bele a világ szövetébe, hogy a pénz számolva, az asszony pedig verve jó. John F. Kennedy mondta: problémáinkat emberek hozták létre, így emberek is tudják megoldani azokat. Első lépésben pedig legalább fel kellene ismernünk, hogy a rend, amelybe illeszkedünk, a gonoszság karakterével rendelkezik; fel kell ismernünk, hogy az ember továbbra is válságban van.

Az alábbi esszé: döntést követel mindenkitől. A jövőben vagy bocsánatosnak véljük az emberiség elleni bűnök logikáját követő cselekményeket társadalmunkban, és szemet hunyunk felettük, vagy nem engedjük, hogy így legyen. Ha azonban az utóbbi álláspontra helyezkedünk, az azt jelenti: háborút kell hirdetnünk e bűnük ellen. Ezt a háborút nem fegyverekkel, nem csatatereken és városok utcáin kell megvívnunk, hanem a mentalitás szintjén, az elmékben, a középiskolák folyosóin, az egyetemek termeiben és azokban az intézményekben, amelyek a túlélők gondozásával foglalkoznak. Nem hagyhatunk senkit se hátra és magára, aki a földön fekve segítségért kiált. És nem hagyhatunk senkit és semmit sem békében létezni, aki vagy ami földre taszítja a társainkat. Ha lehetséges tehát, ismét ötvöznünk kell magunkban a galambok szelídségét a kígyók okosságával, Condorcet józanságát és racionalitását Robespierre könyörtelenségével.

Az alábbi esszé szakítani kíván azzal a kényelmes meggyőződéssel, hogy az erőszaktevő: a rettenetes másik, az idegen, aki fenyeget bennünket, de nem közülünk való. Ez a háború nem ördögűzés, mert az erőszaktevő nem az ördög, és még csak nem is az ördög diktálja cselekvéseit; Eichmann sem a Sátán volt, hanem egy szorgos állampolgár. Ha valaki szörnyetegeket keres, és bűnösöket, olvassa Kálvin írásait – és megérti, hogy a Szörny és a Bűnös leginkább és először is a tükörben pillantható meg.

Az alábbi esszében nem tervezek leleplezni vagy megvádolni senkit. Bár szívesen látnám, hogy a kérdéses lista készítőit és felhasználóit megbüntetik, a gyanúsítottak leleplezése a Harmadik Köztársaságban a rendőrség, a vádemelés az ügyészség, az ítélethozatal pedig a független bíróság feladata. Márpedig én bízni szeretnék a Harmadik Köztársaság Intézményeiben.

Az alábbi esszé nem korlátozódik a gólyatáborok világára. Amivel e problémák kapcsán szembe kell néznünk, az a rendszerszintű és általános társadalmi erózió jelensége. Egy kutatásban bizonyították, hogy a magas korrupciós rátájú országokban az egyéni becsületesség is visszavonulót fúj a harácsolás javára. Ezzel párhuzamosan nem lenne nehéz kimutatni, hogy

Minden jel arra mutat, hogy néhányan az önmagukat írástudó értelmiségként definiáló személyek közül is azonnal az erőszaktétel elszenvedőjében, nem pedig az erőszaktevőben keresik a hibát. Erre gyakorlatilag parlamenti felhatalmazásuk van. Márpedig engem nem érdekel, hogy államunk liberális, non-liberális, posztliberális vagy ultramontán; hogy gazdaságpolitikánk ortodox, unortodox, római katolikus, netán pravoszláv-e. Engem az érdekel, mikor leszünk képesek emberi módon viselkedni az Országgyűlés falain belül és azokon kívül.

Előzetesen meg kell jegyezzem, hogy sohasem jártam gólyatáborban. Nem is tervezek menni (és ezek után hiába tervezném, hívni se fognak). Egyrészt nem szeretem a hangos zenét, másrészt inni példátlanul jól tudok otthon is. Emellett: nem vagyok sem jogász, sem pszichiáter. A köznevelés már hatodikos koromban bölcsésznek ítélt, én pedig hagytam, hogy legyek, aminek az oktatási rendszer szánt. Nem vagyok más, csak egyszerű bűnös.

Volt valaha egy nagyszerű intézménye a Köztársaságnak. Úgy nevezték, a láthatatlan alkotmány. Ennek nyomán azt állítom: létezik a láthatatlan tanterv is. Mert amit tanítunk, azt elfelejtik. Senkinek a lelkében nem fognak gyúlni kihunyni nem akaró rőzsedalok Max Weber jogszociológiájától. De azt, ahogyan kiállunk oda, ahogyan beszélünk velük, amit közvetítünk feléjük, sohasem fogják elfelejteni. Ha megalázzuk őket, elidegenednek a felsőoktatástól. És elidegenednek a Köztársaságtól. Ha azt közvetítjük feléjük, hogy ők senkik és semmik, alacsony fokú létezők, és mi tündöklően magas szinten helyezkedünk el, akkor megnyomorítjuk őket.

Mert nincsen veszélyesebb egy megnyomorított és megszomorított léleknél, mert az ilyen lélek fogékonnyá válik a nyilaskeresztes gondolkodásra. Emlékezzünk a huszadik századra. Én ezt nem akarom még egyszer, mert a Nemzet Csótányához hasonlóan: én utálom az egész huszadik századot.

Ennyi a lényeg. Ennyi. És ha van köztünk, aki nem ért egyet azzal, hogy a Köztársaságot szolgáljuk, aki nem hiszi, hogy kultúránk és jogrendünk végső alapja két érték: az emberi méltóság és az emberi élet védelme, vagy hiszi ugyan, de csak papíron: az szerintem takarodjon haza, és folytassa, amit eddig is csinált, csak immár intenzívebben. Gyakorolja a semmittevés művészetét. Csak ne miköztünk. Menjen haza, egy pókhálókkal és árnyakkal teli, kisszerű bódé falai közé, és szokja a környezetet, mert őrá pontosan olyan túlvilág vár, mint amilyet Szvidrigajlov vázolt fel Raszkolnyikovnak.

Mert az is szomorú, hogy a közoktatásban működik a kontraszelekció. Csak sajnos ugyanez a kontraszelekció határozza meg a felsőoktatás állapotát is.

Ma Magyarországon bírói ítéletek szintjén dívik az áldozatok hibáztatásának gyakorlata. Mi ez itt, kérem szépen, csak „nem egy kibaszott lakógyűlés?” (Quentin Tarantino, köszi.)

1. Szükséges volna megtanítani a nőket arra, hogy hogyan küldjenek el egy férfit a francba (ez a szó tetszőlegesen behelyettesíthető más, hasonló funkciójú kifejezéssel). Velem például a kolléganőim ezt, ha más indokokból is, de naponta megteszik, és ilyenkor igazán büszke vagyok rájuk. Azt verjük a lányok fejébe már egészen kiskoruktól fogva: legyetek meghunyászkodóak, szerények, húzzátok meg magatokat!

Egy femme fatale-lal nem fognak ezek baszakodni. Mert gyávák és gyengék; azért csinálják ezt, mert valójában félnek a nőktől. Féljenek jobban. Rettegjenek Önöktől, rettegjenek.

2. Minden ép elméjű társadalomban a policy kialakításának az alapja a kutatás (és nem fordítva). Először nem értettem, hogy az oktatási jogok biztosa a tanulmányában miért nem hivatkozik magyar kutatási eredményekre. Aztán beláttam, hogy arra, ami nem létezik, borzasztóan nehéz hivatkozni. Miközben Norvégiában éppúgy, mint Nicaraguában, Franciaországban ugyanúgy, mint Tanzánia rurális és városi területein komoly kutatásokat folytattak a nők elleni erőszak jellegét és kiterjedését felmérendő, addig hazánkban vagy nem történt ilyesmi, vagy nem férhető hozzá közvetve vagy közvetlenül a Google nevű csodafegyverrel (ami, valljuk meg, ugyanazt jelenti, mintha nem létezne). Pedig a WHO kiadott egy kimondottan hülyebiztos kézikönyvet arról, miként is kellene elvégezni az ilyen és ehhez hasonló kutatásokat.

3. Az a baj, hogy még a szabadok földjén és a bátrak hazájában is csak odáig jutottak, hogy esetleg ki kellene zárni az egyetemről az erőszaktevőket. Szerintem ez a minimum.

Jameis Winston megerőszakolt egy lányt. Mivel sportoló, nem kérték számon. Na de addig-addig ragaszkodott a lány és az őt támogató környezet ahhoz, hogy valami legyen, hogy végül azt mondta: nesze, itt van néhány százezer dollár, csak szakadjál már le rólam. Ez mind csodálatos, csak az a baj, hogy

És bár rajongásig szeretem az amerikaifutballt (go Seahawks!), ha meglátom majd a sportcsatorna képernyőjén Jameis Winstont a Tampa Bay mezében, jobb híján azonnal felhívom Faragó Richárdot és barátait, hogy közvetítsenek valamilyen más meccset inkább. Azt pedig csak remélni tudom, hogy az ellenfelek minden drive-ban gyilkos blitzet hívnak az irányítóra, hogy addig sackeljék Winston barátunkat, amíg meg nem bánja, hogy focizni kezdett (a tavalyi 27 sack nem elég!) – Legion of Doom, prevail!

4. Azért volt rendkívül rossz vicc leépíteni hazánk pszichiátriai ellátórendszerét, mert jelenleg ha például arra gyanakszom, hogy valamelyik hallgatóm PTSD-ben szenved, fogalmam sincs, hogy kihez irányítsam. Én biztos nem tudom meggyógyítani, a kollégáim sem. A Harmadik Köztársaságban a PTSD-t nem kezelik, sőt, én már annak is örülök, ha egyáltalán elismerik a létezését, mert ugyan vég nélküli vitákat folytathatunk arról, hogy léteznek-e egyáltalán pszichiátriai betegségek, a szenvedés, higgyük el, valóságos és létezik.

5. Még Albert Camus, a végletes humanista is úgy látta: bizonyos emberek nem győzhetők meg. Éppen ezért nem tehetünk mást, mint szomorúan ugyan, de elismerjük: a jogrendnek igenis funkciója az, hogy a meggyőzhetetlenekben félelmet keltsen. Ha nem képesek a józan észre vagy pusztán csak a jóérzésre hagyatkozva megtartóztatni önmagukat, akkor tartóztassák meg azért, mert rettegnek a megtorlástól. Ehhez azonban világossá kell tennünk: nincsenek kivételek, nincsenek Jameis Winstonok közöttünk az úszósportban sem. Aki feltételezhetően erőszakot követett el, azt levadásszuk; akit levadásztunk, azt az ártatlanság vélelmének tiszteletben tartása mellett perbe fogjuk; és ha bebizonyosodik bűnössége, elítéljük, és kiszabjuk büntetését. A büntetés ebben az esetben: megbélyegzés is, mert annak kell lennie.

Ha valakit nem lehet leszoktatni arról, hogy istenségnek képzelje magát, gyakorolja hitét a fegyházban, és majd meglátjuk, ott mekkora sikert arat vele.

6. Azoknak, akik listát írtak, azoknak, akik eltussolták az erőszaktétel tényét, csak egy Al Pacino-idézettel tudok üzenni (és örüljenek, hogy nem A keresztapa II., hanem az Egy asszony illata című filmből): And Harry, Jimmy, Trent, wherever you are, fuck you too!

7. Az utóbbi évtizedek „politikai kultúrájának” ordenáré megnyilvánulásai kopott és halott metaforák szintjére süllyesztették az olyan szavakat, mint: emberi jogok, méltóság, igazságosság, integritás. Azonban ahogyan V mondta a híres képregényben és filmben: ezek a kifejezések nem pusztán szavak, ezek a kifejezések perspektívák. Ha tehát úgy érezzük, hogy minden rendben van, minden a terv szerint halad, és a terv jó, akkor hallgassunk tovább; ha azonban úgy látjuk, hogy valami borzalmas folyik ebben az országban és a világon, ha úgy látjuk, hogy a terv rettenetes, akkor szólaljunk fel azokért, akiket az erőszak elhallgattat.

8. Szükséges lenne a gólyatáborok működését értelmesen leszabályozni (és nem olyan huzatos módon, mint az EHÖK vagy mi teszi, hogy tehát mindenféle magasabb jóra, meg tudom is én, mire hivatkoznak: a magasabb jó számomra azonos az Alaptörvénnyel és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával meg az Unió Alapjogi Chartájával). Gondolom, a jogi osztályok nem érnek rá, mert el vannak foglalva valami lóiskolásoknak szóló mutatvánnyal.