Csonka András: Anyu, ugye hallasz? Nálam nincs is karácsonyfa

Szia, anyu! Újra belehuppantunk a rendes évi karácsonyi mizériába. Talán több tisztelettel kéne körülírnom ezt az ünnepet, de nem tehetek róla, talán így próbálom magamtól egy kicsit eltartani az egészet.

Főleg te, a fő motor, a hajtóerő, aki persze aznap azért biztos idegeskedett, hogy minden rendben és készen legyen, aztán hol én bénáztam a fa beerőltetésével a keretbe, hol apámról derült ki, hogy már megint teljesen összegubancolva rakta el előző évben az égősort, amit órákig próbáltunk szétszedni, igaz akkor sem mindig világított. Ezen persze mindenki végigmegy, sőt sokkal több ingerültség előzi meg az egész ünnepet, a plázák, a közértek, az ajándékvásárok, a közlekedési dugók, a nyomulás, a zsúfoltság, borzalom. Vagy ez mindig is így volt? Na és ehhez kívánunk boldog ünnepet? Ez a köszöntés is olyan már, mint amikor valaki csak úgy rutinból megkérdezi a rég látott ismerősét, hogy hogy van, aztán a választ már nem nagyon várja meg.

Emlékszem, anno nem volt elég levezényelned az estét, a végén még családom több tagjával együtt végig kellett nézned az évi rendes kis bábelőadásomat a nappaliban, a kis paravánom mögött a kesztyűsbábjaim főszereplésével, ahol mindig csak ketten lehettek egyszerre a színen, mert ugyebár csak két kezem van. Ez olyan sokkhatás lehetett, hogy soha egyetlen fotó sem készült róla, legalábbis én nem találtam a régi albumokban. Ráakadtam viszont egy másik gyerekkori szereplős képre. Szerintem ez a Vidám Színpad karácsonyi ünnepségén készült, ahol mindig szerepelni kellett az ajándékért. Na, ez sem volt a szám íze szerint való, úgy tűnik a képről. Az a karácsonyfa sem otthoni, és a másik, a jelenkori kép is idegen helyen készült.

Én azt érzem, mindig ott kell lennie, ahol összegyűlünk családilag. Ez most Szegedet jelenti, Editkééknél. Sajnos az is csak kapkodás volt idén is, mivel 23-án este és 25-én délután is játszottam, ezért épp hogy egy szűk napig lehettem velük, a hülye refluxom miatt még a kajálásban sem tudtam ellazulni.

Na jó, nem akarok nyavalyogni, pont most, amikor talán mégis a legtöbb ember legalább kicsit megpróbál figyelni a családjára, a szeretteire, ha rutinból és kötelességből is teszik sokan, akkor is legalább történik valami. Na és ott vannak az igaz jó lelkek, akik varázsolnak, akik kályhaként gyűjtik maguk köré a rokonaikat, vagy akik ismeretlen rászorulókon vagy gyerekeken is segítenek.
Legyenek szépek a hétköznapok, ne csak az ünnepek. Sőt... Sok puszi!