Peller Mariann blogja - 3. rész

Kata épp egy nehezebb időszakon van túl, komoly csalódáson, és lassan ténylegesen elszakad attól az embertől, aki 10 éven át volt szerelme, támasza, szülője, barátja és társa. Hm, 10 év – hosszú idő, rengeteg közös élmény, küzdelem, sírás-kacagás, győzelem és bukás. De valamiért elérkeztek egy ponthoz, amikor (ahogy az asztrológus fogalmazott) a kapcsolatuk mérlegre tétetett. Gyurkó Kati szerint Kata benne maradhatott volna ebben a házasságban, Kata pedig azonnal rávágta, hogy „hogyne!". Mégis meghozta ezt a komoly döntést.

Egy darabig engedte, hogy más tartsa a gyeplőt, de elérkezett ahhoz a fejlődési ponthoz, amikor már a kezébe kellett vennie. És a sors rákényszerítette – bár nem szeretem ezt a szót. Azt hiszem megnyugtatóbb, ha azt mondom: ráterelte.

Ha egy kicsit magunkba nézünk, és feltesszük azt a bizonyos szemüveget, amin keresztül összefüggéseiben kezdjük vizsgálni saját életünket, mind rábukkanhatunk azokra a félelmetes „véletlenekre", amikor megmutatja magát a „sors keze". Nekem ilyen volt, amikor az első nagy szerelmem megcsalt. Fiatal voltam, huszonegy, és egy naiva, ami a férfinemet illeti. Igazi mélyütés volt megtudni, hogy az, akiért tűzbe tettem volna a kezem, elárult – mert így éltem meg a dolgot. Hányingerem volt hetekig. Visszatekintve viszont végtelen hálát érzek. Mindezekért: ha akkor nem élem át ezt a pofont, nem kapom össze magam, és készülök fel határozottan, tudatosan a Színház- és Filmművészeti Egyetem Televíziós műsorvezető, - rendező szakának felvételijére, és nem is vettek volna fel, de sikerült megugranom ezt. Ha akkor nem megy el az étvágyam hetekre a végtelen szomorúságtól, akkor nem fogyok le 15 kg-t, és egy malac ment volna a felvételire, és mint tudjuk, a kamera kövérít...

Próbáld meg így nézni az életed, és szépen, lassan kirajzolódnak a sors által font aranyfonalak, melyek átszövik a létünket. Mindig, minden okkal történik. Még a legborzalmasabb dolgok is – bár tudom, hogy ezt a legnehezebb elhinni vagy akár elfogadni. Pedig a langyos pocsolyában ücsörgés nem visz előre. Csak akkor fejlődünk, ha végigjárjuk az utat. Ezért én gyakran így imádkozom:

Mert bizony kell a segítség. A sorsunk útját járni ugyanis nem azt jelenti, hogy könnyedén szökellünk végig rajta. De nem ám! A sorsunk útja talán a legnehezebb út, de csak az nemesít. Nem érdemes letérni róla, csak mert úgy érezzük, nem bírjuk megoldani az elénk tornyosuló feladatokat (megsúgom, én is sokszor érzek így, még ha kívülről csak az látszik is, hogy mindig mosolygok – ez más kérdés, alkati dolog). Ha azonban feladod, kitérsz a feladat elől, a sors visszaterel, hogy újra és újra szembenézz a démonoddal, míg végül vállalod, és farkasszemet nézel vele. Ilyenkor a legtöbbször kiderül, hogy a félelmed sokkal nagyobb volt, mint maga a feladat. Ha pedig túl vagy a megoldáson, használd ki a szusszanásnyi időt, amikor megpihenhetsz, mert hamarosan jön a következő feladat, és az valószínűleg még nagyobb lesz. Ez a fejlődésünk alapja.

Végül engedjétek meg, hogy megosszak veletek még egy „varázsigét", ami nekem sokszor segített:

Mert sokszor elfeledkezünk arról, hogy nemcsak feladat van, de segítség is van a megoldásához, csupán kérnünk kell!