Peller Mariann: "Éld meg a jelent!"

Azt éreztem, hogy most pontosan erre van szükségem: nem erőgyakorlatokra, nem a teljesítőképességemet akarom növelni, nem akarom az energiaszintemet emelni, egyszerűen csak szeretnék elcsendesedni picit. A hétköznapokon ez szinte lehetetlen. Én is mindig épp rohanok valahová, vagy ha otthon vagyok a kisfiaimmal, tutira épp mindig szükségük van valamire, úgyhogy ilyenkor „kiszolgáló" üzemmódban létezem. Este, mire mindenki lenyugszik, és megpróbálok picit meditálni, nagyjából öt perc után zuhanok az álmok világába, esélyem sincs a belső utazásra.

Ezért a múlt heti forgatás alkalmával elhatároztam, hogy a következő alkalommal kipróbálom ezt a jógát. A teremben csend, béke és félhomály fogadott. Halkan kerestem egy helyet, és kényelmesen elhelyezkedtem. Biztonságban éreztem magam, ezért szinte az egész órát csukott szemmel csináltam végig. (Egy kedves ismerősöm szerint ez azért van, mert még csak így vagyok rá képes, hogy függetlenítsem magam a külső körülményektől, még csak így megy a befelé figyelés. Nincs ezzel semmi baj, most épp itt tartok, és bízom benne, hogy egyszer majd, nem olyan sokára, képes leszek arra, hogy akár egy tomboló vihar közepén is megtaláljam a saját, belső békémet. Ez a cél.)

Anna végig beszélt hozzánk, nyugtató, kedves, megértő hangon. Ez az óra arról szólt, hogy hol tartasz éppen az életedben.

Tele voltam kérdésekkel, még fogalmam sem volt, mi is lesz az én utam. Az aggodalom és a kétségek jellemezték a gondolataimat. Egyrészt úgy éreztem, hogy végtelenül boldog vagyok, mert érkezik a várva-várt pici babánk, másrészt féltem, hogy vajon rá fogok-e találni valaha a munka terén a saját utamra. Akkor még nem volt itt az ideje, hogy ezzel foglalkozzam. Épp sokkal fontosabb feladatok vártak: a családalapítás, és az anyává válás izgalmas, sokszor embert próbáló feladata.

Majd Anna azt kérte, hogy idézzük fel magunkban a tíz évvel ezelőtti önmagunkat. Istenkém, tíz éve remegő műsorvezető-kezdeményként vártam, hogy egyszer majd, végre nyugodtan ki tudjak állni – magamért, vagy akár csak a közönség elé, fullasztó izgalom nélkül.

Végül, azt kérte, hogy utazzunk vissza gondolatban a gyerekkorunkba. Vizsgáljuk meg, mire vágytunk, hogyan képzeltük el a felnőtt létünket, és azt, mi mindent fogunk véghezvinni. Amikor pedig azt mondta, hogy nyugodjunk meg, mert ott, ahol épp most tartunk az életünkben, pont ott kell tartanunk, ráeszméltem, hogy az elmúlt, kőkemény másfél év után, végre hoztam pár nehéz döntést. Beleálltam abba, ami szerintem igazán fontos, vállalva a kockázatot, hogy megmutatom a valódi önmagamat, és ezért esetleg nem leszek szimpatikus.

Ezt az érzést megpróbálom megőrizni magamban, mert ez lenne annak a mondásnak a lényege, hogy éld meg a jelent. A múltamat már rég elengedtem, és valahogy, sehol sem volt igazán jó, mindig a jövőbe vágytam. De most, hogy megérkeztem, és érzem, hogy sokkal többre jutottam (a lélekfejlődésem útján), mint azt gyerekként valaha el mertem képzelni, ez akkora erőt adott a folytatáshoz, amilyet még sohasem éreztem.

Tudom, mert érzem, hogy sokkal többre vagyunk képesek, mint azt feltételeznénk magunkról. Azonban ahhoz, hogy gyémánt legyen a szénből, hatalmas terhelésre van szükség. Így működünk. Ezt egyszerűen el kell fogadnunk. A végeredmény azonban mindenért kárpótol.