Peller Mariann: "A lélekenergia azonban teljes egészében nem jöhet vissza, ha már átkelt"

Edina elmesélte, hogy amikor tizenhat éves volt, elveszítette a nagypapáját, akivel nagyon közel álltak egymáshoz. A nagypapa sajnos szívrohamot kapott, kórházba szállították. Edina egész éjjel imádkozott, kérte Istent, hogy reggelig tartsa életben imádott nagyapját, csak hogy el tudjon búcsúzni tőle. Mikor azonban elindultak volna reggel a kórház felé, érkezett a telefonhívás, melyben közölték a lesújtó hírt.

Olyan évek következtek az életében, amelyek során továbbra is kereste a kapaszkodókat, de hitehagyott lévén nem akarta észrevenni a jeleket, amelyek pedig mindig ott voltak élete fontosabb fordulópontjainál. Az egyik ilyen lehetett volna, amikor Edina azt álmodta, nem sokkal a papája halála után, hogy elköszönnek egymástól. Álmában megélte a búcsút, amit fizikai valójában nem tudott. Úgy tudom, hogy a lélek, miután kiszáll a testéből, élete befejeztével, képes jó darabig (napokig, de akár évekig is) az életben maradt szerettei körül maradni. Színtiszta szeretetenergiával igyekszik tudatni, éreztetni velük, hogy jól van, és szeretne vigaszt nyújtani a veszteséget elszenvedőknek. Edina nagyapja nem elég, hogy még szólt is a kislánynak előre, hogy ha ő egyszer bemegy a kórházba, többet nem fog kijönni (mert ezt mondogatta Edinának, még életében, de csak neki, mintha tudta volna, hogy neki lesz erre az információra a legnagyobb szüksége), de még azzal a gyönyörű gyakorlattal is élt, amivel a lelkek nagy része igyekszik enyhíteni a bánatot: álmában elköszönt szeretett unokájától.

Anna (a nővérem) egészen ötéves koráig együtt lakott a mamiékkal. Persze én is, de én még nagyon pici voltam, amikor átköltöztünk a saját házunkba. De Anna rengeteg szeretetteljes emléket őriz, egészen kislány korából, amik mind arra engednek következtetni, hogy őt különösen szerették a nagyszüleink. Róla mesélték a legtöbb szívet melengető történetet könnybe lábadt szemekkel, még akkor is, amikor már nagyok voltunk. Ezért nincs is abban semmi meglepő számomra, hogy pár nappal azután, hogy a mama meghalt, Anna álmodott vele. Azt álmodta, hogy a kertjükben látja a mamit, fehér hálóingben, hosszú fehér haja (amit mindig kontyban viselt) ki volt engedve, és fésülgette. Lassan távolodott, közben pedig szólt Annához: jól vagyok, kicsikém, minden rendben! Anna szívét erre végtelenül megnyugtató érzés öntötte el. Másnap azonnal elmesélte nekünk.

Ha esküvő van, vagy gyermek születik a családban, a legtöbbeknek eszébe jut, hogy a szeretett szülő, nagyszülő vagy testvér, esetleg jó barát lát bennünket, velünk van és velünk örül. A sváb lagziknak van egy olyan szertartásos része, amikor egy idősebb férfi feláll a vacsora asztalnál, és azt mondja, most pedig emlékezzünk meg azokról is, akik odaföntről figyelik az eseményeket, de testben már nem lehetnek velünk. Ekkor általában egy percnyi néma csend következik. És csak ezután indulhat a mulatság. Nem voltam olyan hagyományos, sváb lagziban, ahol ez el ne hangzott volna. Milyen szép szokás ez! Valahol, a lelke mélyén minden ember abban bízik, hogy a halálunk után lesz folytatás, hogy a lélek nem szűnik meg létezni, és hogy együtt leszünk egy jobb, szebb, biztonságosabb, békés és boldog világban. Végtelenül bölcs népszokásaink vannak, mert az igazságot őrzik, nem csupán hiedelmeket. Sokkal többet tudtak őseink, mint azt mi, a modern világ gyermekei (vagy inkább elszenvedői) gondolnánk.

A lélekenergia azonban teljes egészében nem jöhet vissza, ha már átkelt, és nem tartózkodik a földi sík közelében, ennek is megvannak a szabályai, mert neki már más fontos dolga van, odafönt. De akkor is szeret és vár. Várja, hogy újra együtt legyetek, tökéletes egységben.