Peller Mariann az égiek segítő szándékáról

Az egyik legérzékletesebb az volt, amikor elmesélte, hogy egy külföldi, családi utazás alkalmával átvágtak a sivatagon, hogy megnézzenek egy várost. Amikor visszafelé indultak a szállásukra, a nyílegyenes autóúton nem volt körülöttük senki. Lassan elkezdett fújni a szél, és felkapott egy-egy homokszemet. Aztán egyre csak erősödött, míg végül brutális homokviharrá nőtte ki magát. Már az utat sem látták, csak tomboló, fehér homokörvényeket, amerre a szem ellátott. Egy szerencséjük volt, hogy tudták, az út egyenesen vezet át a sivatagon, a két város között. Körülöttük szép lassan besötétedett, és akkor észrevették, hogy a benzin is komolyan fogyóban van. Bár négyen ültek a kocsiban, már senki sem mert megszólalni. Nóri is valamiféle segítségért fohászkodott, hátha megmenekülnek az egyébként három napig tartó homokviharból.

Nóri ebben a szerencsés kimenetelű történetben is meglátta a csodát. Tudom, ha akarjuk, meg tudjuk magyarázni a történteket, de még a magyarázat közben is kénytelenek lennénk használni a véletlen és a szerencse szavakat. Nóri szerint ezt az autót (benne a segítőkész sofőrrel) valaki azért küldte oda, hogy rajtuk segítsen. Ha nem jött volna, talán akkor is eljutottak volna a benzinkútig, hiszen az út egyenesen vezetett egész odáig. Mégis, olyan érzésem van, mintha azért küldték volna, hogy Nóriék érezzék, nincsenek egyedül. Az égiek nem hagynak bennünket magunkra, még az igazán nagy bajok során sem. Nehéz ezt elhinni, amikor valaki valami végzetes, fájdalmas tragédiát él át, de én hiszem, hogy ez így van. Vigyáznak ránk! Az őrangyalod mindig veled van. Ez a feladata. De vannak más angyalok, segítő lelkek, lények, szellemek, akik a túlvilágról, a „másik dimenzióból" igyekeznek segíteni nekünk. Valójában mindig, mindenben. Csak valahogy megfeledkezünk róluk, nem jut eszünkbe, hogy megkérjük őket, segítsenek!

Egy kedves, idős rokonommal esett meg, hogy felhívott egyik este. Azt mondta, egyedül van otthon, és szeretett volna beülni a kádba. Arra azonban nem számított, hogy nem lesz elég ereje, hogy kimásszon a kádból. Majdnem fél órán át erőlködött, amikor úgy döntött, hogy felhív (még szerencse, hogy bevitte magával a telefonját!). Mondtam neki, hogy már csomagolom is össze a gyerekeket, és jövök segíteni. De ő lebeszélt, inkább azt kérte, mondjak neki valamit, amitől erőre kap.

Épp belemerültem az imádságba, amikor a harmadik percben megcsörrent a telefonom. Aggódva vettem fel, de vidáman szólt bele a drága rokonom: Kicsikém, épp hogy letettük a telefont, hirtelen úgy éreztem, hogy valami a hónom alá nyúl, és olyan erővel feltol, hogy szinte kipattantam a kádból! Megkönnyeztem ezt az élményt.

Az ilyen apró csodákban felfedezhetjük az igazi gondviselést, a minket segítő, ránk hőn vigyázó angyalok, lények csodálatos erejét. Mert tényleg velünk vannak. Jusson eszedbe, amikor támaszra van szükséged, és ne felejts el kérni!