A lélek törékenyebb, mint hinnéd – így taszíthatjuk öngyilkosságba a gyermekünket

Egy gyermek csecsemőkorban még édesanyjától vagy annak hiányában elsődleges gondozójától teszi függővé magát. Ez életének első pár hónapjában szó szerint értendő, hiszen azt érzi, hogy ő nem létezhet anyja nélkül, ők egy és ugyanaz a személy. Ez később átalakul, már „csak” a biztonságot keresi, később pedig jönnek a dackorszakok, melyek mind a gyermek szüleiről történő leválásának fontos mérföldkövei.

Az azonban, hogy egy gyerek már önállóan öltözik, el tud készíteni magának egy szendvicset, egyedül jár iskolába, igényli a privát szférát, nem jeleni azt, hogy nincsenek rá hatással szülei szavai és hozzáállása. Bár sablonosnak és megúszósnak hathat, de ettől függetlenül igaz az az állítás, mely szerint a gyermekkor milyensége határozza meg azt, hogy miként fogunk felnőttként működni. Tehát ennek az időszaknak a hatásai rendkívül fontosak.

Mivel töröd meg gyermeked önértékelését, önbecsülését, önbizalmát, és juttatod a felesleges vagyok önmeghatározás küszöbére? Nem csupán a szavak számítanak, hanem a gyermekhez való hozzáállás, igényeinek, véleményének figyelembevétele is.

„Anyám folyamatosan azt éreztette velem, hogy nem vagyok elég jó. Gyakran hülyézett le, és szidott meg apróságok miatt – az ilyen kirohanásai alkalmával olyanokat is mondott, hogy 'Minek szültelek meg, ha semmire sem vagy jó?' vagy 'A vécébe kellett volna szarnom téged!'. Én mindig próbáltam a kedvére tenni, szerettem volna az érezni, hogy büszke rám.

Sokszor mondta, hogy nem vagyok elég szép, elég okos, ha belekezdtem valamibe, nem bátorított, sőt, inkább próbált lebeszélni. Nem hallgatott meg, csak az ő szava számított otthon. Ahogy nőttem, egyre jobban láttam a különbséget közte és a barátaim szülei között. Nem is értettem a dolgot, a szeretet másfajta kimutatását. Én azt hittem, anyám szeret, csak jobban kell igyekeznem, hogy megfeleljek neki. Felnőttként, két terápiával a hátam mögött azonban már tudom, hogy anyám sosem szeretett” – Linda (33)

Akkor, ha éreztetjük gyermekünkkel, hogy felesleges, döntéseiknél semmibe vesszük az igényeit, lenézőek vagyunk vele szemben, sosem hallgatjuk meg, sőt éreztetjük vele, hogy nélküle az életünk könnyebb lenne, nem kell feltétlenül testi fenyítést alkalmaznunk ahhoz, hogy megforduljon a fejében az öngyilkosság gondolata.

Számára nincs lehetőség elmenekülni, nem tud úgy mérlegelni, mint egy erős lelkű felnőtt. Ő csak azt látja, hogy jelenleg egyetlen kiút áll a rendelkezésére, amellyel jó eséllyel még boldoggá is teheti azokat, akiket a világon mindennél jobban szeret, a szüleit.