Királynői trónról a rendezői székbe: Madonna most másként mesél

Az asszony az elmúlt harminc évben szakadt punkból égő kereszt előtt táncoló Lolitává változott, majd gátlástalan, feminista szexistennővé vedlett. Volt már shanti-ghandi hippi is, majd előkelő dívává avatta magát, amikor úgy látta, elérkezett az ideje. A bulvárlapok pedig megteremtették a számukra legjövedelmezőbb inkarnációt: a toyboy-faló MILF-et. Én viszont egy visszafogottan öltözött, bájosan mosolygó Madonnával találkoztam, aki egészen egyszerűen mesemondónak tartja magát, készségesen és szerényen válaszolt az újságírók kérdéseire, amikor pedig eljött az én időm, és választott spirituális ösvényéről, a kabbaláról kérdeztem, még el is pirult. A megközelíthetetlen díva helyett egy kétszeresen elvált nő és egy megszelídíthetetlen művész állt előttem, aki valószínűleg kevesebbet alszik, mint egy versenyló, és aki ugyanarra vágyik, amire mindannyian: elfogadásra. Ezzel az attitűddel pedig az elmúlt három év során egy elképesztően gyönyörű művészeti alkotást kreált. Egy filmet, amellyel tisztán és könnyedén beszél mindarról, amit három évtizede igyekszik elénekelni és eltáncolni, a tőle telhető legjobb módon, emberfeletti igyekezettel. Bár a hazai bemutató még várat magára, mesterművét, a W.E.-t ezen a héten mutatják be a mozik, világszerte.

- Mi az, ami megszólított téged VIII. Edward és Wallis Simpson történetében?

- Úgy éreztem, mindenképpen meg kell értenem: miért, kiért adta fel a trónját Anglia királya. Meg akartam ismerni azt a szerelmet, ami képes arra, hogy elszakítson egy uralkodót a koronájától.

- Ha te volnál hasonló helyzetben, vajon hogyan döntenél? A férfi vagy a hatalom győzne?

- Én hiszek benne, hogy megkaphatom mindkettőt... vagy akár mindhármat. (nevet)

- Hogyan képzeljük el Madonnát, amint egy elhatározástól a díszbemutatóig levezényel egy filmet?

- A folyamat éveken át tartott. Össze kellett gyűjtenem az összes lehetséges információt a Windsor házzal kapcsolatban ahhoz, hogy megírjam a forgatókönyvet. Ezek után pedig még a művészeket is meg kellett találnom, akik segítenek megvalósítani az álmomat. Egy művész számára minden alkotás személyes. De ha jól csinálod a dolgod, anélkül, hogy ezt észrevennéd, egyfajta csatornává válsz, a film pedig a személyes tapasztalataidon és az innen-onnan összegyűjtött történeteken át válik kerek egésszé.

- Tudom, hogy nagyon erős spirituális gyökereid vannak. Egy ilyen embert próbáló időszakra hogyan készülsz fel? Többet meditálsz? Szigorúbb vagy magaddal szemben?

- Hogy szigorúbb vagyok -e? Hm... nem. Amikor elkezdesz filmet készíteni, már meg kell lennie a spirituális alapnak, máskülönben bedarál maga alá. Én nagyon felkészülten álltam neki. Azért rettenetesen nehéz filmet készíteni, mert már az elején tudod, hogy sok kihívással szembesülsz majd, és mint egy hajó kapitánya, ott kell maradnod a kormány mögött.

- Világéletemben imádtam a mozit, és gyerekkorom óta ott motoszkált a fejemben, hogy egyszer rendezni akarok egy filmet. Máskülönben pedig elsősorban mesélőnek tartom magam. Számomra nem olyan hatalmas ugrás, hogy a dalaimon kívül a film műfaját is bevontam a történetmesélésbe. Emellett mindig is vonzottak a kreatív emberek - nyilván ezért mentem hozzá Sean Pennhez és Guy Richie-hez, két zseniális művészhez, akik mindketten arra inspiráltak, hogy készítsem el a saját filmemet.

- Wallis Simpson megosztó személyiség: a király egykori szeretőjét, majd feleségét legalább annyian gyűlölik, mint ahányan bálványozzák. Azonosságot érzel a számkivetett hercegnővel?

- Igen, tudat alatt talán azonosságot érzek vele, hiszen felette is folyamatosan ítélkeznek a mai napig is, és ő is egy eleinte furcsának és idegennek tetsző országot, Angliát választotta második otthonának. Az emberek nem tudnak mit kezdeni azzal, ha egy nő megváltoztatja a történelmüket. Én nem akarom szentté avatni őt, de amellett kiállok, hogy élő, érző ember volt. És ez az, ami igazán fontos nekem.

- A filmedben a történelmi szál mellett párhuzamoan kibontakozik egy mai történet is. Az álmodozó New York-i milliomosfeleség figuráját miért hoztad be a képbe?

- Semmiképpen sem akartam életrajzi filmet forgatni Wallisról és Edwardról, mert az összes titkos levél végigolvasása után sem ítélhetem meg őket. Amit én elmesélek, az nem az abszolút igazság a párról, hanem az, amit én megértettem az életükből. Ahhoz, hogy a filmnek legyen egy üzenete, szükség volt egy karakterre, akin keresztül megismerhetjük a hercegnét. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen tapasztalunk meg és értelmezünk történeteket, és mindig emlékeznünk kell rá, hogy amit hiszünk, az "csak" a mi álláspontunk.

- Alig egy évvel ezelőtt debütált a mozikban a szintén a Windsor ház drámáját bemutató A király beszéde című film, majd Oscar- és Golden Globe-díjakat sepert be. Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy mekkora siker lett?

- Először kicsit megijedtem, hogy valaki filmet készít ugyanarról a korról, mint én, de hamar rájöttem, hogy nem az számít, mikor játszódik a film, hanem hogy mi az üzenet. Ma már hálás vagyok az alkotóknak, hiszen a közönség szemében felépítettek egyfajta hátteret a korszakról, így amikor beülnek az én filmemre, könnyebben be tudják azonosítani a karaktereket és az alaphelyzetet.

- A filmzene meglehetősen eklektikus: a szereplők "buliznak" korabeli szvingre és Sex Pistolsra is, de téged egyetlen jelenet alatt sem hallunk...

- Egyszerűen nem volt időm zenét írni a filmhez. Tisztán a rendezésre akartam koncentrálni. Persze aktívan kivettem a részem a zenék válogatásából, és imádom a végeredményt. (A végső vágás előtt Madonna mégis írt egy dalt a filmhez, a Masterpeace című szerzemény pedig besöpörte a Golden Globe-díjat. - a szerk.)

- A film pazar kosztümöket és mesés kiegészítőket vonultat fel, lélegzetelállító enteriőrbe illesztve...

- Azt akartam, hogy megjelenjen a filmvásznon az a dekadens luxus, ami ezt a kort jellemezte. Ezzel pedig stílusában is párosul a kortárs történet, a modern idők New Yorkjának felső köreiben. És persze mindkét sztoriban hamar kiderül: nem számít, milyen csillogó az életed, hiszen a boldogság sosem ennek a függvénye.

- A külsőségek mögé nézve az egyik legfontosabb pontja a történetednek a gyermekvállalás kérdése.

- Egy nő génjeiben kódolva van a vágy, hogy megtapasztalja, milyen anyának lenni. Ugyanakkor szimbolikus jelentőséggel is bír: gyermeket szülni annyi, mint életet hozni a világra. Ez a mi kiváltságunk, a nőké. Wallis Simpson nagyon vágyott gyermekre, de az életének ezen a területén nem lehetett sikeres, a párhuzamos történetben Wally akar mindenáron egy új életet teremteni.

- Mit üzensz azoknak a kritikusoknak, akik a filmet banális románcnak könyvelték el?

- A szerelem sohasem banális, triviális vagy szentimentális. A szerelmet nem lehet körülírni, épp úgy, ahogy sosem fogjuk szavakba önteni Isten természetét, vagy az Univerzum törvényeit. Egy bizonyos: ez az erő mozgat mindannyiunkat, enélkül nem is léteznénk. Banális szerelem nem létezik.