Albert Kinga: "Én ebbe nem fogok belehalni, az biztos!"

Ugorjunk vissza az időben. Grafikusként dolgoztál, a harmincas éveid elejét tapostad szingliként… Ha akkor találkozunk, mit meséltél volna? Mi volt az elképzelésed, hogy szeretnél élni?

Édesanyám divattervező, édesapám ötvösművész volt, úgyhogy kreativitásban nőttem fel. Dolgoztak projektről projektre, ahogy aztán én is. Családot és mindenképpen két gyereket szerettem volna. Egy kiegyensúlyozott kapcsolatra vágytam. Igaz, hogy csak 33 éves korunkban találkoztunk és jöttünk össze a férjemmel, de megtaláltam, amire, akire vágytam.

A szerelemhez képest mennyi idő múlva jöttek az iker fiúcskák?

Megismerkedtünk, rá másfél hónapra össze is költöztünk és utána jöttek a babák, a házasság. Nagyon gyorsan történt minden.

Hogyan reagáltál, mikor megtudtad, hogy ikrek érkeznek?

Nagyon megijedtem!

Mondod mosolyogva, én pedig csak próbálom elképzelni!

A negyedik héten elmentem nőgyógyászhoz, aki megállapította a terhességet, aztán a nyolcadik héten azt mondta, hogy van egy meglepetése. Mondom, mi? Elfordította az ultrahang monitorját és akkor láttam, hogy ott van egy baba és fölötte még egy. Úristen! Azt hittem először, hogy elsírom magam - ez hogy lehet? Eszembe se jutott, hogy ikreim lehetnének, hiszen a családban nem fordult elő. Aztán perceken át csak nevettem… Alig fogtam fel.

És a párod?

Kint ült a folyosón és várt. Kettő ultrahangos képet kaptam, és elé raktam. Különböző méretűek voltak a fotón, nézegette, de nem vette észre a két különböző nagyságú embriót. Beszálltunk a liftbe és ott mondtam neki, hogy ketten vannak. Na, akkor ő is elkezdett nevetni… Együtt kacagtunk: te jóságos ég!

Tervezettek voltak?

Azt mondtuk, hogyha jön baba, oké, ha nem, nem. No de kettő!

A terhességed normálisan telt?

Persze, teljesen. Egy hónappal előbb jöttek, de ez természetes az ikreknél.

Haladjunk megint az időben. Ott volt a két kis makett pasi.

Nehéz időszak volt megélni az anyaságot, mert az édesanyám meghalt 10 évvel korábban, még amikor egyetemre jártam, és nagyon hiányzott a segítsége. A férjem mosonmagyaróvári, tehát az ő családja is messze volt. Gondolom, egy babával is nehéz, nemhogy kettővel! Nem volt szünet a szoptatásnál, egyiket leraktam, jött a másik, nem volt megállás. Három hónapig tudtam szoptatni, utána el is ment a tejem. A férjem szerint ez könnyebbség volt, mert iszonyatosan stresszeltem. Elkezdett apadni, akkor elkeseredtem, hogy nem vagyok jó anya, és persze ettől még kevesebb tejem lett. Ez így gerjesztette önmagát.

Említetted az édesanyádat…

Két évig volt beteg és a végén már lebénult. A nővéremmel együtt ápoltuk haláláig. Tüdőrákkal indult, de aztán a daganat megtámadta a gerincét is…

Akkor az életedben egyszer már közel jött a rák és vele a fájdalom és az elvesztés. Mit gondoltál akkor a sorsról és erről a kórról?

Anyu a legjobb barátnőm volt, a mai napig iszonyatosan hiányzik. Hogy magáról a rákról mit gondolok? Akkor is azt gondoltam, hogy túlélhető, ha az ember egy olyan stádiumban kapja el. Édesanyámnál már nem az a szakasz volt. Szerintem úgy gondolta, hogy ő már nem menekül.

Egyszer csak te is szembesültél a diagnózissal.

2012 áprilisában születtek a fiúk, és novemberben vettem észre, hogy valami nem stimmel. Azt hittem, hogy egy tejmirigy duzzadt meg. Igaz, akkor már nem szoptattam, de teljesen olyan volt. És akkor eltelt egy hónap… Na, ez az, amit nem szabad csinálni. Várni. Nem tűnt el, hanem kicsit nagyobb is lett. Hú, akkor kezdtem komolyan venni. Volt egy rossz érzésem, és elrohantam orvoshoz.

A pároddal beszéltél a tünetekről?

Először nem. Gondoltam, várok egy kicsit, biztosan elmúlik. Elhessegettem a rossz gondolatokat. Aztán amikor a vizsgálat után láttam az orvos szemében, hogy baj van, onnantól kezdve úgy álltam hozzá, hogy tök mindegy, hogyha ez rák, akkor sem vagyok beteg! Menni kell tovább! Amit kell, kipipálunk - mármint a kemoterápiát, sugárkezelést -, de én ebbe nem fogok belehalni, az biztos.

Akkor nem is volt sokk? Sírógörcs, tagadás?

Nem. Egy mélypont volt, már a műtét után, amikor egy vizsgálat a csontomban is kimutatott valamit, és a kijelölt onkológus azt mondta, hogy valószínűleg csontáttét, és ha az sajnálja, de innentől kezdve nem vállalja értem a felelősséget. Körülbelül így. Gondolj bele! Épp egyedül voltam ott. Általában a férjem eljött velem, de akkor nem tudott. Amikor kiléptem a kórházból, akkor volt az első sírógörcsöm, hogy lehet, hogy ezzel már nem tudok megküzdeni. Hisz az orvos egyáltalán nem biztatott. Aztán úgy döntöttem, hogy nem ő lesz az onkológusom, és nekiállunk keresgélni.

Rögtön fölhívtad a férjed?

Nem, mert addig is láttam, hogy ezt az egészet ő sokkal mélyebben éli meg. Kímélni akartam. Sokkal jobban megijedt, mint én. Hisz tehetetlen volt. Én vagyok az, akinek küzdeni kell, ő csak maximum támogat benne. Most, hogy fellélegezhet, látom igazán, hogy mennyire elfáradt ebben. Ráadásul amikor nekem elkezdődött a kemo, a férjem édesapja kómába esett, pont annyi ideig, amíg a kezeléseim tartottak. Ez azt jelentette, hogy az ő anyukája (nagymama) sem tudott segíteni. A férjem kivett két nap szabadságot, amikor megkaptam a kemoterápiát, a többi napon pedig egyedül voltam a gyerekekkel. Kétféle kemót kaptam, az egyik a hánytatós, az nagyon kemény, a másik pedig elképesztő idegi fájdalmakkal jár. Akkor csak feküdtem és körülöttem játszottak a gyerekek.

Kegyetlenül szólva a két apróság életre ítélt – bármennyire is szenvedtél.

Biztos, hogy levették az egészet. Amikor hét héten át minden nap jártam sugárkezelésre, az egyik mindig nagyon sírt, hogy ne menjek el. Még nem tudott beszélni, de ott hisztizett az ajtóban. Megvártam, hogy a férjem hazajöjjön a munkából és este jártam be.

Mondd, ebben az időszakban elalvás előtt milyen gondolatok cikáztak a fejedben?

Soha nem adtam föl. Tény és való, az elején volt, hogy eljátszottam a gondolattal, hogy mi történne, ha itt hagynám a két picit, de ezt nagyon hamar elhessegettem. Ez nem létezik! Hiszek abban, hogy pszichés alapon van a betegség és akkor azt meg is tudjuk gyógyítani lelkileg.

Mindig ilyen erős csaj voltál?

Igen. Az élet sokszor állított nehéz helyzet elé. Semmit nem adott lazán, egyszerűen. A férjemet sem, az édesapámmal való kapcsolatomat sem, mert az sok kínlódást jelentett, anyut nagyon korán veszítettem el… A munkahelyekért is meg kellett küzdenem. Igazából semmi nem jött könnyen az életemben - a két gyermekemen kívül!

Hiszel a sorsszerűségben vagy Istenben, valamiben, ami kapaszkodót jelent?

Nem hiszem, hogy vannak véletlenek. Amikor az édesanyám meghalt, akkor elkezdtem a buddhizmus, a reinkarnáció irányába menni. Nem kaptam vallásos nevelést, de akkor muszáj volt valamibe kapaszkodni.

Ha azt mondod, hogy semmi nincs véletlenül - megfejtetted, hogy miért jött a betegség?

Sejtem, hogy miért. Az egyik ok, szerintem, az anyaság megélése. Hónapokon át úgy éreztem, hogy nem tudok megbirkózni ezzel a helyzettel. Szerencsére féléves korukban ez teljesen átváltozott, sokkal könnyebb lett. És emellé jött az édesapám, akivel nagyon rossz volt a kapcsolatom. Azóta ő is meghalt már.

A nőiességedben a betegség mennyire tiport meg?

Hogyha nem azt tapasztaltam volna az utcán, hogy megbotránkoztató, ha egy nő kopaszon jön-megy, akkor simán bevállaltam volna. Pláne, hogy nyár volt és sokkal jobban esett volna, ha nem kell állandóan kendőket kötögetni a fejemre. Engem nem zavart. Az pedig, hogy megműtöttek és tele vagyok vágásokkal szintén nem érdekelt. Mondják, hogy innentől kezdve mindenki takargatja magát, de én egy pillanatig nem éreztem, hogy kellene.

Véget értek a kezelések novemberben.

Akkor én már csak előre gondolkodtam. A túlélés volt a célom, és hogy mi lesz utána…

„Mi lesz utána…”?

Konkrét kép nem volt, csak az, hogy elkezdem élvezni az életet. Jobban odafigyelek, lassabban lépek, alaposabban körbenézek. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egyik pillanatról a másikra lehúztak egy függönyt. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ez egy lehetőség, hogy másképp csinálja tovább az ember. Nem változtattam nagyot az életemen, inkább a gondolkodásom lett más. Érettebbé, bölcsebbé tett a betegség. Elfogadóbbá és nyugodtabbá is. Ennek a dolognak, sajnos, nincs még vége, mivel ez hormonérzékeny történet, ezért leállították a petefészkeim működését öt évre, tehát épp a változó kort kell megélnem. Ez nem kellemes. Otthon se, a férjemmel se, és eleve a hangulatingadozások is nehezen viselhetők – na, például ennek az elviselésében is sokat segít a sport.

Azon gondolkozom, hogy egy kapcsolatnak is mekkora próbatétel egy ilyen történet.

Hajaj! Még a mai napig az. Szép lassan gyógyulunk lelkileg én is, meg ő is. Az egy dolog, hogy látjuk a célt, de odáig van egy hosszú út, és mi keményen lépkedünk rajta.

Az egyik fontos pont a talpra állásban, hogy lefutod a Vivicittát?! Nem kis kihívás. Hogy jutott éppen ez az eszedbe? Ha lúd, legyen kövér?

Régen röplabdáztam, de azt a műtéti vágások miatt nem folytathatom. A férjem triatlonozik, Ironmanezik. Igazándiból ő volt a példakép, hogy ebbe az irányba indulok el. Mindenképpen életmódot akartam váltani – hát akkor legyen a futás! Emellett az volt bennem, hogy példa lehetek a sorstársaim előtt. Az él a köztudatban, hogy aki rákos, az meg fog halni. Szeretném megmutatni azt, hogy egy nagy frászt! Nem! Ebből föl lehet épülni! Sőt! Úgy képzelem, hogy az ember, amikor megtudja, hogy beteg, akkor az első két hétben eldönti, hogy mit vállal. Föláll ebből és végigcsinálja az egészet, vagy feladja. Én élni fogok!

Hallgatlak és magával ragad az erőd. Létezhet az a fura állítás, hogy egy betegség elvesz, de ad is valamit?

Igen, persze. Most, hogy itt ülünk és beszélgetünk, ez is teljesen új kapukat nyitott az életemben. Lehet, hogy nekem ezzel kell foglalkozni. Felhívni az emberek figyelmét. Ki tudja? Most hagyom magam picit sodródni. Nyitott vagyok, pozitív és engedem, hogy alakuljanak körülöttem a dolgok. Persze én is hozzáteszem magam, ahogy tudom. Az életben már nem rohanok. De a Vivicittát lefutom!