„Én vagyok az, aki szúrja magát"

Nyilván mindenkit a kíváncsiság vezérel, amikor először találkozik egy cukorbeteggel. Általában az az első kérdésük, amikor meglátják, hogy szúrom magam, hogy nem fáj? Ezt hogy lehet elviselni?

Megmérték a vércukromat: 33,2 volt – a normális értéknek nagyjából az ötszöröse."

Azt mondták, hogy addig nem mehetek ki a kórházból, amíg meg nem tanulom magam megszúrni. Hiszen mi van akkor, ha anyukám dolgozik, apukám nincs itthon, a nagymama pedig beteg?

Nem emlékszem már, mit mondott akkor Alíz, de rettentően bennem maradt az érzés. Nagyon rosszul esett."

21 év alatt két olyan hipoglikémiám volt, ami eszméletvesztéssel járt. Ezek a nagy hipózások minden előjel nélkül általában 10 évente előfordulnak. Erre sincs magyarázat"

Az egyik pillanatban még emlékszem, hogy veszem a nadrágomat az egyik szobában, majd a következőben a mentő pofozott, és anyukám dugdosta a számba a mézet."

Nem hibáztam: inzulint adtam, ettem, ittam, minden megvolt. Általában ilyenkor olyan délután 1 körül kelek, akkor azonban este 8-kor ébredtem fel. Úgy éreztem, széthasad a fejem. Nem tudtam, hol vagyok, hogy mi történt. Össze volt törve a szobám, a karom"

Az a baj ilyenkor, hogy bármennyire is ismeri az ember a teste jelzéseit, egy ilyen fokú zavartságnál olyan, mintha falat állítanának közé és a világ közé.

Nem áll meg az élet attól, mert cukorbeteg leszel. Mindent meg kell élni, és mindent meg kell csinálni. Két éve legyalogoltam az El Caminót. Rendszeresen mászom sziklát. Nem mondom, hogy nem lenne jobb vagy könnyebb, ha nem lenne, de ez mindig egy olyan probléma volt, amit meg tudtam oldani.

Sok dologban kitartást ad. Úgy vagyok vele, hogy ha ezt végig tudom csinálni, akkor bármit. Nem mondom, hogy ha nem alakul ki nálam, akkor más ember lennék. Ez már én vagyok. Az alapköve annak, aki vagyok."

Én ezt mindig vállaltam. Ez velem együtt jár.

De ez abszolút én vagyok. Ez van. Én vagyok az a srác, aki szúrja magát."