Utazás a lelked körül Peller Mariann-nal: Harsányi Levente

Peller Mariann: Olyan érzésem van veled kapcsolatban, mintha valamilyen régről, nem ebből az életből hozott szeretetszál kötne össze minket, mondjuk mintha testvérek lettünk volna.

Harsányi Levente: Nem tudom, hol találkozhattunk volna ezelőtt, gyerekkorunkban biztosan nem. Abban annyira nem hiszek, hogy azelőtt, még mielőtt mi megszületnénk találkoztunk volna. De hogy megvan a mi közös utunk, valahogy megmagyarázhatatlan módon, az tény és való.

P.M.: Ezek szerint nem hiszel abban, hogy többször élünk?

H.L.: Nem.

P.M.: Akkor miben hiszel?

H.L.: Most azt gondolom, hogy lehet abban valami ráció, hogy valahonnan érkeztünk, és lehet, hogy valahová tartunk. De mivel nem tudok valódi racionális magyarázatot adni, ezért fenntartom a lehetőségét annak, hogy létezik a társlélek fogalom. Már elmozdultam arról az álláspontról – tudod, milyen voltam –, hogy egyszer élünk. Kezdem picit beengedni a gondolatot, hogy esetleg mégis lehet, hogy valami úton-módon visszatérhetünk, akár tanulva az előző életek hibáiból.

P.M.: Szerintem minden ember életében vannak olyan sarkalatos pontok, amik elgondolkodtatnak és a spirituális gondolkodás vagy szemlélet felé terelnek bennünket. Ilyen volt az én szememben az, amikor édesapád nagyon betegen kórházban volt, és el tudtál búcsúzni tőle. Pedig nem is tudtad, hogy az lesz a ti búcsúbeszélgetésetek.

H.L.: Utólag tudtam csak meg, hogy ez volt az utolsó. Ahogy akkoriban szoktam, bementem hozzá a kórházba, és beszélgetni kezdtünk. Persze, ilyen beszélgetéseink addig is voltak. Csakhogy ezúttal sokkal több mindent érintettünk, és jóval hosszabbra nyúlt a beszélgetés, mint a többi. Bár ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó, akkor még jó pár dologra rákérdeztem volna. Összesen végül három órát beszélgettünk, adtam neki egy puszit, és eljöttem. És másnap hajnalban szóltak, hogy ő sajnos már befejezte az itteni létet. Azt hiszem, ez egy tudatalatti elköszönés volt. Egyszer Dévényi Tibi bácsival beszélgettem erről, és elmesélte, hogy ő is pont ilyen szerencsésen tudott elbúcsúzni az édesapjától. Ő mondta így, hogy milyen szerencsések vagyunk, ha kapunk egy alkalmat arra, hogy attól az embertől, akit igazi, őszinte szeretettel szeretünk, el tudunk köszönni személyesen, szépen.

P.M.: Szerintem ez nem szerencse volt. Én nem hiszek a véletlenekben, ezért úgy hiszem, hogy te is és Tibi bácsi is sugallatot kaptatok, hogy most kellene meglátogatni az édesapátokat, és most kellene hosszabban elbeszélgetni vele – mert most van rá az utolsó lehetőség.

H.L.: Lehet. Van nekem egy nagyon jó barátom, aki a te férfimegfelelőd, már ami az ilyen gondolkodást illeti. Ő azt gondolja, hogy van eleve elrendelés, vagy hogy az sem véletlen, hogy hová születünk, melyik családba. Vele beszéltem, mert nemrég volt egy műtétem. Időnként „megkérem” az orvosokat, hogy ami felesleges a testemben, azt vegyék ki. Ilyen volt korábban a mandulám, és most ilyen volt az epém. Ő pedig azt mondta, hogy ez egy jel. Az epe arra utal, hogy a sok bosszúság, harag felgyülemlett bennem, mert sajnos nem mondtam ki akkor, amikor éreztem. Én alapvetően konfliktuskerülő ember vagyok, és ezeket hordoztam magamban. Ezért hát kegyes volt hozzám az élet, hogy egy egyszerű műtéttel el lehetett távolítani, mert adhatott volna nagyobb leckét is.

P.M:. Változtattál a műtét óta? Kimondod, ha valami haragot vált ki belőled?

H.L.: Szerintem sokkal nagyobb mértékben.

P.M.: És azon elgondolkodtál már, hogy miért ebbe a családba születtél, miért ők lettek a szüleid?

H.L.: Nem. Azon inkább, hogy miért nem születtem máshová, más emberek közé – eljátszottam ezzel a gondolattal.

P.M.: Te fordítva vagy bedrótozva, nem ezen kellene gondolkodni, hanem azon, hogy mégis miért éppen közéjük születtél! Ezen gondolkodhatnál, és az a csodálatos, hogy ha tényleg szánnál erre időt, akkor jönne a válasz, és megértenél önmagaddal kapcsolatban egy csomó mindent. Az az alaptézis, hogy a lelked választotta ki magának ezt a családot, mert köztük tudod megtanulni azt, amiért leszülettél.

H.L.: De én nem emlékszem erre, nem voltam jelen! Én csak egy sorban álltam, és meglöktek hátulról, menjen!

Novák László: Az első helyre, ami azt mutatja, amilyennek mindenki lát, kihúztad a Bolondot. Ez a te készleted, mindent hoztál magaddal, amivel megteremtettek. Jó személyiség, simán megy az úton, nincsenek félelmei, teszi, amit kell. Kicsit deviáns...

H.L.: Kicsit! A kicsit kivenném ebből a mondatból.

N.L.: Akár polgárpukkasztó is lehet a környezete számára.

H.L.: Ez tökéletes.

N.L.: A második lap azt mutatja, hogy a magaddal hozott készleted valójában mély bölcsességet hordoz magában. Te azonban csak a jéghegy csúcsát mutatod meg a nagyközönségnek ebből. Ez a tarot legjobb lapja, a legmagasabb nagy arkánum. A tudatalattid magába foglalja az összes tartalmat, és mindig az jön fel, amire éppen szükséged van.

H.L.: Ez igaz lehet... Képzeld el, nálam az esetek kilencven százalékában olyan visszajelzés érkezik rólam, amikor valakivel személyesen találkozom, és beszélgetünk, hogy „ezt nem is gondoltam volna”. Bizonyos dolgokat, sőt nagyon sok mindent magamból keveseknek mutatok meg. Viszont ha valaki elsőre rám néz, az valóban a Bolondot látja.

N.L.: A következő kártya a vakfoltodat mutatja, vagyis azt, amiről te nem tudsz, nincs rálátásod. E szerint te egy sikeres ember vagy. De nem akárhogyan, hanem érzelmileg vagy sikeres, a kapcsolataidban, a szerelemben. Nem biztos, hogy ez realizálódik az életedben, mert nem így érzed, ugyanis erre nem látsz rá.

H.L.: Ezt nem tudom.

N.L.: Pedig így van. Itt a 10-es is a kártyán, ami arra utal, hogy te teremtő vagy, mert a 0 semmi, de ha te beleteremtesz a 0-ába, akkor megjelenik az 1-es, vagyis a valami. Tehát te képes vagy megteremteni egy sikeres kapcsolatot, csak valamiért nem akarsz ezzel foglalkozni.

H.L.: Ezt szerintem én tudatosan zárom le, és valamiért ezt a kaput nem nyitom ki. Ez nagyon érdekes...