Rengeteg olyan kérdés gyötri az anyákat, amelyeknél sosem tudhatják, mikor hoznak jó vagy rossz döntést. Az egyik ilyen téma az együtt alvás kérdése is, vagyis hogy hány évig engedjük a kicsit magunk közé, matracozzunk-e, illetve meddig aludjunk el vele, majd pedig vonuljunk át a szülői hálóba az éjszaka közepén.

A baba igénye? Vagy inkább az anyáé?

Nehéz különválasztani, hogy vajon a kicsi igényli azt, hogy minél tovább a szülői ágyban maradjon, vagy valójában az anyának jelent biztos pontot, ha látja és a közelében tudja a gyermekét. Könnyű belefutni ebbe a csapdába, mert a végtelenségig ámíthatjuk magunkat azzal, hogy a poronty már megszokta, hogy velünk alszik, és szüksége van rá. Ezzel évekig takarózhatunk...

Forrás: Thinkstock
Kreatív szülői megoldások:
Vannak családok, ahol a kisbaba a születése után a szülői hálószobában alszik a kiságyában, és pár hónapos korában kerül át a saját szobájába. Aztán vannak, akik évekig a babával alszanak, még az ágyukat is lecserélik egy nagyobbra, hogy kényelmesebben elférjen rajta az egész család. Azok az anyukák, akiknek ez túl sok, de mégiscsak elérhető közelségben akarnak maradni gyermekükkel, egy matracot tesznek az ágyuk mellé, és ha a babájuk éjszaka felsír, akkor melléfekszenek, megszoptatják, majd ha mély álomba merült, akkor bújnak vissza a saját helyükre a párjuk mellé. Más családok pedig vállalják, hogy valahányszor felsír a saját szobájában alvó kisbabájuk, mindannyiszor átmennek, kiveszik a kiságyából, majd ha ismét elszenderedett, óvatosan visszateszik a helyére.

Hogy melyik a jó megoldás, nagyban függ a szülők toleranciájától, pihenési szokásaitól, az anya szoptatási testhelyzetétől és a baba igényeitől. Utóbbi tényező valóban kiemelten fontos, nem szabad azonban csakis erre hagyatkozni.

Ne a kicsi diktálja a szabályokat!

Deáki Tímea párterapeuta szerint a leválástól kizárólag az édesanyák félnek, mondván: utána a kicsi nem függ már annyira tőlük. Ez jellemzően az első gyerekes anyukákra igaz, akik könnyen elkövethetik azt a hibát, hogy megmagyarázzák maguknak, a gyerek érdeke/igénye/szokása, hogy a szülői ágyban aludjon. Ezzel pedig könnyen belefuthatnak más problémákba, kapcsolatiba és nevelésibe egyaránt.

Az első ilyen a szexuális elhatárolódás. Félő, hogy a csöppség jelenléte valójában védekezés csupán. Vagyis tökéletes alibi, kibúvó lehet az összebújás, felnőtt programok, szex ellen. Ha ugyanis a baba évekig a szülők között alszik, a nő előbb-utóbb fél majd bármit is kezdeményezni, a férfi pedig addigra már réges-régen feladta a próbálkozást. Ez pedig további veszekedéseket generálhat, amelyet valahol mélyen az (anyai) önzőség táplál.

Forrás: Thinkstock

A másik gond ezzel, hogy a gyereknek meg kell tanulnia egyedül aludni, ha viszont mindig van vele valaki, amikor álomba szenderül, nem tanulja meg kezelni a saját életét. A szakértő szerint ha esik, ha fúj, egyéves kor után a picinek a saját szobájában a helye (természetesen, ha ezt a lehetőségek engedik).

Akkor jöjjön, ha baj van

Amennyiben a csemete megtanulja helyén kezelni az egyedüllétet, el tud aludni egyedül, jól érzi magát a szobájában, és a különléthez már egészen kicsi korában hozzászokik, ki sem alakul nála az az igény, hogy ő a szülői ágyban akarjon elszenderedni. Elég, ha egy-egy rossz álom esetén megy át a szülőkhöz, illetve akkor, ha beteg, és különleges gondoskodásra van szüksége.

Forrás: Thinkstock

"Látszólagos, hogy a gyerekeknek jó, ha sokáig apa és anya között alszanak. Ekkor ugyanis nem tanulják meg, mit jelent a nyugodt környezet, és nem ismerik meg a határokat."

!
Abba is érdemes belegondolni, hogy mennyire zavarhatják a baba alvási ritmusát a szülők egyéb tevékenységei. Apu még laptopozik kicsit az ágyban, anya tévét néz, villognak a mobilok, tabletek. Vagyis hiába gondoljuk, hogy ez a jó a gyermekünknek, és milyen szuper szülők vagyunk, valójában lehet, hogy többet ártunk, mint amennyit használunk.