A gyermekünknek nem kell tökéletesnek lennie. Ha kellően elfogultak vagyunk, úgyis annak fogjuk látni. És ez így helyénvaló. Ha ugyanis a gyermek tudja és érzi, hogy feltétel nélkül szeretjük, minden adott lesz ahhoz, hogy egészséges énképe alakuljon ki. Ha pedig bízik önmagában, a képességeiben és a világ kiszámíthatóságában, kellő önbizalma lesz ahhoz, hogy helyt álljon a nagybetűs életben.

A gyerekek nemcsak a világot, de önmagukat is elsősorban a szülőkön keresztül ismerik meg. Fontos tehát, hogy egészen kicsi koruktól kezdve milyen képet alakítunk ki magunkban róluk, mit kommunikálunk feléjük.

Ha a gyermek tudja és érzi, hogy feltétel nélkül szeretjük, minden adott lesz ahhoz, hogy egészséges énképe alakuljon kiForrás: Shutterstock

Bizonyára sokan hallottak a Pygmalion-hatásról. Ez az önbeteljesítő jóslat arra mutat rá, mekkora jelentőséggel bír az, ahogyan pedagógusként vagy szülőként a gyerekekről vélekedünk. Ha meg vagyunk róla győződve, hogy egy gyerek égetni való veszedelem, és folyton csak a gond van vele, a gyerek a tőle „elvárt" módon kezd el viselkedni. Ugyanígy ha egy gyerekben azt erősítjük, hogy ő gyorsan számol, választékosan fejezi ki magát, gondoskodóan bánik a testvérével, ezeknek az elképzeléseinknek megfelelően fog viselkedni. Nem mindegy tehát, hogy mit és hogyan kommunikálunk a gyerekek felé. 

A folyamatos rosszallás, kritizálás, elégedetlenség nagymértékben rombolja gyermekünk önbizalmát. Ahhoz, hogy higgyen magában, dicsérő szavakra van szükség. Fontos azonban, hogy kerüljük az általánosító, üres frázisokat! Ha akkor is megdicsérjük a gyereket, amikor nem tett erőfeszítéseket, többet árthatunk, mint amennyit használunk. Amikor elégedettségünknek adunk hangot, fogalmazzunk pontosan, konkrétan! A „jó fiú vagy" helyett többet ér a „nagyon ügyesen felsegítetted a testvéredre a kabátot". A gyermek így könnyebben felfedezheti az összefüggést a konkrét viselkedés és a dicsérő szavak között.

Sokat épít gyermekünk önbizalmán az is, ha egyszerűen csak megköszönjük neki a fáradozásait. Egy puszta „köszönöm"-ben benne van, hogy számít nekünk a segítsége, és sokra értékeljük az erőfeszítéseit. A hála azt erősíti gyermekünkben, hogy büszkék vagyunk rá, elégedettek vagyunk vele, szükség van a munkájára, tehát fontos és megbecsült tagja a családnak.

Ahhoz, hogy gyermeked higgyen magában, dicsérő szavakra van szükségForrás: Shutterstock

Ha már a verbalitásnál tartunk, bátran beszélgessünk arról a gyermekünkkel, hogy mi magunk milyen nehézségekkel szembesülünk, ezek hogy hatnak ránk, és milyen módszerekkel igyekszünk megbirkózni velük! 

Amikor a szülő nem akarja erősnek tettetni magát, hanem a gyengeségeit is felfedi a gyermeke előtt, hitelessé válik, és a – maximalista, szorongó, félénk – gyermek bátrabban vállal kockázatot vagy épp felelősséget, mert látja, hogy időnként a szülő is követ el hibákat, vagy izgul, és bizonytalannak érzi magát bizonyos szituációkban. Fontos, hogy ilyen helyzetekben megoldási lehetőséget, mintát is mutassunk arra, hogyan lehet úrrá gyermekünk a félelmein és a kétségein! Váljunk valódi példaképpé!

Bár az lenne az igazi, ha csemetéinket csupa szépre és jóra tanítanánk, az idealizált szülői minta esetenként távol áll a valóságtól. Túl sok gyereknek kell ugyanis azzal a megsemmisítő jelenséggel szembesülnie, hogy az anyja vagy az apja teljes érdektelenséget és közönyt mutat, miközben ő lelkesen mesélné a számára fontos eseményeket, napi történéseket. Amikor a szülő unottan hallgatja gyermeke élménybeszámolóját, vagy épp elhallgattatja őt, a gyerek könnyen úgy érezheti, csak teher a szülőnek. 

Túl sok gyereknek kell azzal szembesülnie, hogy a szülei teljes érdektelenséget és közönyt mutatnakForrás: Shutterstock

Óvjuk meg gyermekünket ettől a nyomorult érzéstől, és adjunk hangot annak, milyen sokat jelent számunkra, hogy megosztja velünk, milyen élmények érték a nap során! Érdeklődjünk a dolgai iránt! Amikor értő figyelemmel hallgatjuk, azt az üzenetet közvetítjük felé, hogy lényeges, amit gondol, és amit érez. Ha számít a véleménye és az aktuális lelkiállapota, fontosnak érezheti magát, ez pedig növeli az önbizalmát.

Természetesen a szülő arra vágyik, hogy gyermeke mindenben kimagasló eredményeket érjen el. Valójában viszont csak elvétve akadnak olyan polihisztorok, akik több területen is jól teljesítenek. A szülő szeretne büszke lenni a gyermekére, a gyermek szeretné, ha a szülő büszke lenne rá. Nincs viszont annál kegyetlenebb – és az önbizalmat porba tipróbb – érzés, mint amikor egy gyermeket azzal szembesítenek, hogy nem elég jó a szüleinek. Szülőként fel kell ismernünk, hogy mindenki, így a mi gyermekünk is, tehetséges valamiben. Lehet, hogy nem pont abban, amit elképzeltünk, de valamiben biztosan kimagasló teljesítményt tud nyújtani. Segítsünk neki megtalálni, hogy ő miben jó! Ehhez segítségünkre lehetnek a különböző, iskolán kívüli tevékenységek. Attól, hogy valakinek nem megy a matek, úszhat nagyon gyorsan, festhet lenyűgöző képeket vagy lehet kimagasló szervezési készsége. Legyünk büszkék a gyermekeinkre!