Az utóbbi hetekben több áldozat is sok év elteltével vallott az őt ért bántalmazásokról itthon és külföldön is. Ilyenkor az emberekben általában felmerül a kérdés: oké, de miért csak most beszél erről először?

A bántalmazásnak igen sok arca van. Nem csak az számít bántalmazottnak, akit rendszeresen vertek vagy megerőszakoltak. A bántalmazás lehet fizikai és verbális is, például zaklatás, megfélemlítés, elhanyagolás, érzelmi manipuláció.Bántalmazó pedig lehet szülő, testvér, más rokonok, tanárok, osztálytársak, munkatársak, barátok, ismerősök, romantikus partnerek, de még szomszédok is.

Amikor valakiről kiderül, hogy hosszú ideig bántalmazták, általában az egyik első kérdés az szokott lenni, hogy "ha ilyen rossz volt, miért nem szólt előbb? Ha ténylegesen történt volna valami, nem maradt volna olyan sokáig csendben". Az igazság azonban az, hogy az emberek nagy többsége még mindig inkább eltitkolja másoktól, ha valaki bántotta.

Ebben a cikkben megpróbáljuk feltárni azokat az okokat, amelyek visszatartják a bántalmazottakat attól, hogy megszólaljanak, és hogy miért van az, hogy sokszor még az érintettek sincsenek tisztában azzal, és saját maguk előtt is tagadják, hogy mi történt velük.

Normalizálás

A társadalmunkban sok olyan dolog van, ami bár teljesen egyértelműen bántalmazásnak minősül, mégis elbagatellizálják,  sőt, normalizálják. A nárcisztikus viselkedést sokszor csak versengésként vagy magas önbecsülésként kódoljuk. A gyerekverésre sokan még mindig elfogadott nevelési taktikaként gondolnak. Az elhanyagolás csak jellemépítés, a megfélemlítés csak önérvényesítés. A zaklatás csupán tréfa, a gázlángolás az "érem másik oldala", és a sort a végtelenségig folytathatnánk.

A gyerekverésre sokan még mindig elfogadott nevelési taktikaként gondolnakForrás: Shutterstock

Tehát amikor valaki elmondja, hogy bántalmazták, sokszor az élményeit nem ismerik el traumatikusnak. A bántalmazásokat sok esetben csak a szőnyeg alá söprik azzal, hogy "ilyen van", nem kell ennyire érzékenynek lenni. Ettől azonban a probléma nem oldódik meg, az illető pedig csupán még inkább érvénytelennek és traumatizáltnak érzi a problémáit és magát.

Minimalizálás

Ez szinte ugyanaz, mint a normalizálás, csak abban tér el, hogy ebben az esetben a bántalmazást talán valaki felismeri egy idő után. Az iskolai zaklatásnál ez gyakori példa. Sokszor, ha a tanár észre is veszi, hogy néhányan kipécéztek maguknak egy gyereket, igazából semmi nem történik. Talán csak még rosszabb lesz a helyzet idővel, hiszen a gyereknek ugyanabba a pokolba kell visszamennie minden egyes nap, hosszú éveken keresztül.

Szégyen

Sok áldozat saját magában keresi a felelősséget és a hibát az őt ért bántalmazások miatt, és akár tudatosan, akár tudat alatt azt gondolja, hogy egyedül saját magát okolhatja a történetekért. Talán még azt is elhiszi, hogy megérdemelte. Továbbá sok áldozat, például a szexuális zaklatás áldozatai koszosnak, megtörtnek, hibásnak érzik magukat, és úgy érzik, méltatlanok a szeretetre, empátiára vagy akár a létezésre.

Sok áldozat, például a szexuális zaklatás áldozatai koszosnak, megtörtnek, hibásnak érzik magukat, és úgy érzik, méltatlanok a szeretetre, empátiára vagy akár a létezésreForrás: Shutterstock

Rengeteg ember érez szégyent az őt ért traumák miatt, és nem akarják mások tudomására hozni, különösen akkor, ha azt hiszik, hogy ez az ő hibájuk, vagy ha tisztában vannak azzal, hogy a társadalmunk hajlamos normalizálni és minimalizálni.

Félelem

Az áldozatok sokszor azért sem beszélnek arról, hogy mi történt velük, mivel rettegnek attól, mi történik velük, ha mégis beszélnek. Ez a félelem néha talán túlzó, de általában igenis valós.

A gyerekek például eleve kiszolgáltatott helyzetben vannak, és nem tudják megvédeni vagy kivonni magukat bántalmazó, toxikus környezetükből, legyen szó iskoláról, szomszédságról, családról, vagy ezeknek kombinációjáról.

Felnőttként pedig ugyancsak nehéz elmondani másoknak, ha a főnök vagy egy kolléga a bántalmazó, vagy bárki olyan, akinek hatalma és befolyása van az érintett felett. Még ha elegendő bizonyíték is van, előfordulhat, hogy az elkövető minden következmény nélkül, vagy csak nagyon minimális következményekkel megússza. Viszont ha megússza, az áldozatnak ismét szembe kell nézni bántalmazójával.

A gyerekek eleve kiszolgáltatott helyzetben vannak, és nem tudják megvédeni vagy kivonni magukat bántalmazó, toxikus környezetükbőlForrás: Shutterstock

Elszigetelődés, árulás, támogatás hiánya

Nagyon sok bántalmazott azért nem beszél, mert nincs senki, aki meghallgatná. Lehetnek magányosak, elszigeteltek, vagy függnek a bántalmazóiktól. Ha valaki úgy dönt, hogy kiáll és beszél a sérelmeiről, sokszor nem veszik komolyan, ami ahhoz vezet, hogy elárulva érzi magát akár az egyén, az igazságszolgáltatás vagy az egész társadalom által.

A férfiakat például sokszor még mindig egyáltalán nem veszik komolyan, még a rendőrségen sem, amikor megpróbálják elmondani, hogy bántották őket. Sokszor csak kinevetik őket, hiszen "egy nő már hogy lehetne bántalmazó", vagy "nem is lehet férfit megerőszakolni", és a társadalom inkább úgy próbálja beállítani, mintha nem áldozatról, hanem "piszok mázlistáról" lenne szó.

Összegzésként

A bántalmazás és a traumák nagyon gyakori tapasztalatok, amiket valamilyen szinten mindenki átél. Azonban ezekről beszélni és igazságot keresni sokszor nagyon nehéz és magányos feladat. Főleg úgy, hogy azok az áldozatok, akik veszik a bátorságot és megszólalnak, sokszor csak még több előítélettel, gyűlölettel és támadással kerülnek szembe akár a közvetlen környezetük, akár a fél világ által.