Vér, szag nem számít - Így telt a siófoki mentősök egy napja

Arról azonban, hogy hogyan élnek szolgálaton belül és kívül a mentősök, viszonylag keveset tudunk. Ahogy arról is csak hébe-hóba esik szó, hogy ezt a munkát is csak szerelemből lehet jól csinálni, és hogy önmaguknak soha nem teszik fel a kérdést: "Megéri?" Mert erre a kérdésre - ahogy ők mondják - nincs, nem lehet jó válasz. Akik rászorultak már a segítségre, azok viszont azt mondják, lehetetlen pénzben mérni a mentők munkáját. És megfizetni is lehetetlen.

Akadnak napok, amikor több mint tíz halálos balesethez riasztják őket

A mentőállomáson 13 mentőápoló, 5 mentőtiszt és 13 mentőautósofőr dolgozik. Nagy területet látnak el, és nyáron megsokszorozódik a munkájuk. Olyan nap is akad, amikor 36 riasztás érkezik, olyan is, amikor tíz fölötti a halállal végződő balesetek száma. És azok a napok, amikor öt alatt marad a "vonulás", az szinte nyugodt, csendes munkanapnak számít.

Pedig nem az, mert a riasztásra várás ugyanúgy munka, örökös a készenlét. Nemrég váltotta egymást a műszak, az éjjel dolgozók egy része még az ügyeleti szobában van. A reggelit még itt, a többiekkel együtt fogyasztják el. Olcsó virslit látok előttük, vajas zsemlét, szalámit. És tea is van, forró és finom, engem is kínálnak. Ahogy egymással is osztoznak szinte mindenen.

Az érkezésem okozta zavar alig egy percig tart, érzékelhetően emberekkel dolgoznak, hamar fesztelenné válik a párbeszéd. Ömlik belőlük a szó, jegyzetelek. De öt perc sem telik el, két éles csengetés szakítja félbe a mondatot. Ez az esetkocsinak szóló jelzés. Indulunk. Én kapkodva öltözöm, egyikük mentős kabátot hoz, hogy abba bújjak. Rajtam kívül senki sem izgul. De egy percen belül már a megadott cím felé száguldunk.

Csak ne gyerek legyen!

Azért, mindenen túl, ez a mantrája minden mentőnek, mert mindent elviselnek, mindent, amit látnak, éreznek, fognak, szagolnak. De ha gyereknek fáj, ha gyerek sérül, az sokáig megmarad. Ahogy a kérdések is, főleg, ha elkerülhető lett volna a baleset, a baj. Ha a szülői gondosság megelőzhette volna a tragédiát.

Saját gyermekének az életéért küzdött

A nagy katasztrófák is bevésődnek - a majd' tíz évvel ezelőtti siófoki vonatbaleset is. Egyik kollégájuk, János volt az első, aki kiért a szerencsétlenség után. Kérdezem erről, de a konkrét mentésről szűkszavúan nyilatkozik: "Régen volt", de aztán hozzáteszi: "Tudod, életemben nem volt az agyam olyan fáradt, mint akkor, a mentés után. Nem a testem fáradt el, az agyam." És persze ő is a gyerekeket félti. Aztán elmeséli, hogy néhány éve a saját másfél éves kicsijéhez rohant a mentőautóval. A koponyaműtéten átesett baba otthon belázasodott, elveszítette az eszméletét. A felesége őt hívta, és mire kiértek a kollégák, ő már ott volt, és robotpilótaként tette a dolgát. A saját konyhájában, a konyhaasztalon, a saját gyerekéért küzdött. Azt mondja, az érzelmek ilyenkor háttérbe szorulnak, csak hátráltatnák a munkát. Ki kell kapcsolni mindent, ahhoz, hogy szakszerű legyen az ellátás, ha családtagról, ha ismerősről van szó. Mert ilyen is lehet: szomszéd, barát, szülő, gyerek...

SOS ebédek

Elképzelhetetlenül nagy a fegyelem, a bekapcsolt televízió, az újságok az asztalon, a csocsó a folyosón csak kellékek. Semmibe nem lehet belemerülni, a gondolat, hogy ez a munkabeosztás alkalmas lehet tanulásra, gyorsan elillan. Itt egy dologra lehet koncentrálni: az indulásra. A 28 éve mentősként dolgozó Jánoson keresztül ismerem fel először ezt a fegyelmet. Riasztás jött, ő a soros. Épp a szájához emelte volna a teával teli poharat. De a korty a bögrében maradt. Nem ivott bele, letette a bögrét és indult. Ez így természetes náluk. Nem csoda, hogy egyébként meg folyton esznek.
Előre. Mert nem tudhatják, ha most nem küldik be azt a falatot, mikor lesz rá legközelebb alkalom. Itt nincs ebédidő, és lehet, tíz órát is terepen töltenek, jöhet olyan nap, amikor összefolynak az esetek, és egyszerűen nincs idő étkezésre.

A vér, a szag nem számít

Mindannyian azt mondják, ez tényleg nem szempont. Aki a vér, a széklet, a hányadék látványát, szagát nem bírja, abból nem lesz mentős. Nem lehet kicsit bírni, és nem lehet majd megszokni. Vagy így születik az ember, vagy soha nem fogja megszokni. Amit nehezebb elviselni, az az emberek kiszolgáltatottsága, a tehetetlenség érzése, ólomnehéz emberi sorsok láttán.

Péter, aki három éve, viszonylag későn, 39 évesen kezdett mentőzni is erről mesél. A néniről, aki a csontos, ráncos kis öklében fogta a kenyeret, akire napok óta nem nyitotta rá az ajtót senki, pedig kirendelt házi gondozója is volt. Akit magára hagytak a gyerekei, az unokái. És látom magam előtt a képeket: a csontsovánnyá aszott nénit, aki rosszul lett, hányt, és aztán a saját hányását ette meg újra, hogy éhen ne haljon, mert olyan gyenge volt, hogy a konyhaszekrényig nem tudott eljutni. Látom magam előtt a haldokló embereket, aki mellett a mentőápoló áll, ő fogja a kezét, látja el, vagy ő mosolyog rá utoljára, mert a rokonok, a hozzátartozók már a szekrényeket kutatják az örökség után... Azt mondják, ez a legnehezebb: nem szólni, nem ítélkezni az emberi gyarlóság láttán, és koncentrálni arra, aki miatt kiérkeztek.