"Egész életében vegetálni fog a kisfiam"

Móni azért szánta rá magát az írásra, mert a való életben nem tud erről beszélni szemtől szemben senkivel. Nem tud teljesen őszintén megnyílni, sírás nélkül végigmondani az érzéseit. Ezért a virtuális teret, a Bezzeganya blogot választotta, hogy kinyissa a lelkét, és elmesélje a történetét.

"A történet dióhéjban összefoglalva: van egy másfél éves kisfiam. Nagyon vártuk, 3 év küzdelem után lett pozitív a tesztem, repestünk a férjemmel a boldogságtól. Problémamentes terhesség, minden vizsgálatnál jó eredmény, minden arra utalt, hogy az utolsó puzzle-darab is a helyére kerül az életünkben. Aztán az első kellemetlenség abból adódott, hogy a kiírt időpont eltelt, de semmi jele nem mutatkozott annak, hogy szülni fogok.

Türelmetlen voltam, nem bírtam, hogy mindenki százszor kérdezi meg egy nap, hogy egyben vagyok-e még. Napi szinten jártam CTG-re, az orvos mindig nyugtatott, bármelyik percben eljöhet az idő, legyek nyugodt, készüljek a babám érkezésére. Igyekeztem így tenni, bár bevetettem minden népi praktikát a csípős ételektől a sétálásig. Aztán eljött a 40+6 nap. Éjszaka szörnyű álmom volt, a mai napig emlékszem rá. Nyár volt, csuromvizesen ébredtem az éjszaka közepén, valami megmagyarázhatatlan rettegés keltett az álmomból. Én se hittem sosem az ilyesfajta dolgokban, a világ legracionálisabb embere vagyok, de utólag visszagondolva félelmetes az egész. Persze hamar túltettem magam rajta, ittam egy pohár tejet, éreztem, ahogy a babám rúg egy hatalmasat, és megnyugodva aludtam tovább. Reggel szokás szerint a CTG-vel kezdtük, jókedvűen ültünk a váróteremben, egy hatalmas szendvicset majszoltam a várakozás alatt, miközben az összes nővérke odaszólt egy-két biztató szót, mint pl. "remélem, még ma találkozunk a szülőszobán". Én következtem, a nővérke rám tette a gépet. Nagyon nem akarózott rendesen hallani a szívhangot, és mozgástevékenység szinte abszolút nem volt. Semmi rosszra nem gondoltam, mivel régi gép volt, azt hittem, nehezen találja meg és ennyi. Aztán 2-3 perc múlva rossz érzés kapott el, láttam, hogy valami nagyon nem jó. Telefonon lehívták a dokimat, aki szintén megpróbálta ide-oda tologatni a CTG-fejet a hasamon, kevés sikerrel. Kérte, hogy menjek le vele az ultrahangra. Egy árva szót sem szólt, meg se mutatta a monitort, nem válaszolt arra, hogy baj van-e. Kb. 5 perc nézegetés után annyit mondott, megyünk a műtőbe, császár lesz, a baba nem érzi jól magát.

Megkönnyebbültem, hiszen ez számomra azt jelentette, nincsen annyira nagy baj, csak kiveszik és kész. A műtőbe menet útközben rám kötöttek megint egy CTG-t, ami akkor már semmit nem jelzett. Rohantak velem, nekem perceknek tűnt az egész, fel se eszméltem és már kivették belőlem a kisfiam. Nem sírt fel. Nem mutatták meg, annyit mondtak, hogy kisfiú. Kértem, hogy mondják meg, mi van vele, de csak azt a választ kaptam, hogy egyelőre nem tudnak semmit. Kb. egy óra múlva bejött az orvosom, aki azt mondta, a kisfiamnak már nem volt szívhangja, amikor kivették, újra kellett éleszteni, ami sikerrel járt, de nem tudják, mekkora a károsodás mértéke. Kérdeztem, hogy mi történt vele, mi volt a baj, de azt mondta az orvos, hogy ezt egyelőre senki nem tudja, annyi biztos, hogy a lepény el volt öregedve nagyon. Igyekeztem higgadt maradni és boldog voltam, hiszen élt, és most csak ez számított."

Móni szívszorító történetét, vívódásait, lelki megpróbáltatásait a Bezzeganya blogon, ITT olvashatod el teljes egészében.