Jövőtlen ember nemigen tudja élvezni a jelenét

Azt hiszem, aki távoli célokért él, mind így van ezzel. Annyira vonzza a jövőbeli cél - elfelejti, hogy sánta. Időnként belenyilall a jelen fájdalma, eszébe jut, hogy "Juj! Most nem jó! Sőt, rossz! Fáj!" ...de aztán mégis fut tovább. És hamar elfelejti a baját.

Amíg sportoltam, a túllépésnek ez a művészete fokozottan működött bennem, gyakori élményemmé vált. Nemigen vettem észre, hogy megsebesültem. Ha fölrepedt a szemhéjam, csak onnan, hogy nem jól láttam. Nem éreztem a sebemet és hamar gyógyult.
Úgy hívtam magamban ezt, hogy a "Gyors kioldás művészete."

Lélektani oka pedig az, hogy a jövőnek élek. Még akkor is, ha látom, hogy csak egy hosszú, vaksötét alagúton jutok el hozzá. Valahonnan valahová tart az életem. Úgy is mondhatnám: szüntelen "fejlődésben" vagyok. (Mert lehet megállni, de az már visszafejlődés, a bukás kezdete.) Jövőtlen ember nemigen tudja élvezni a jelenét.

Nyugodtan leülni és boldognak lenni csak akkor tudok, ha egy biztató jövő áll előttem. Nem tudom, mi az, de legalább sejtem. Az ember: átmenő. A szó igazi értelmében csak egy átfutó pillanatig "van otthon." És a halál? - kérdezed. Természetesen az ilyen életszemlélethez az kell, hogy tudd: nincs halál. A halál is csak átmenet.

Van, aki földbirtokos. Te légy jövőbirtokos. Arcod fordítsd a Nap felé. Koromsötét éjszaka is.