Volt egy ember, aki mindenkinek megbocsátott

Ezt egy szúfi bölcs mondta, de azt nem tette hozzá, hogy néha még az árnyék is nagy áldás! Sokan vagyunk, akik ezt is megköszönjük, és egy ilyen "árnyék" emlékével leéljük az egész életünket. Én ismertem olyan embert, aki valóban tudott szeretni. Ilyenkor láttam, hogy egészen másképp szeret, mint én.

Először is mindenkinek mindent megbocsátott. Úgy vette tudomásul mások rosszaságát, ahogy egy állatkerti gondozó sem haragszik, vagy gyűlöli meg az állatot, ha megharapja. Inkább sajnálta, mint haragudott az ilyen emberre. Könnyen talált barátot, társat, ha nem is „igazit” – és általában megértően élt az embervilágban.

Elfogadott mindenkit olyannak, amilyen. A csúnyát addig forgatta, amíg a szép oldalát meg nem pillantotta. És akkor már tetszett is neki. És főleg - ami nehezen érthető - teli volt mindig hálával. Hálás volt az életért, a levegőért, s a jó szóért, melyet, mint más, ő is csak ritkán kapott meg. Legfőképp azért volt hálás, hogy normális maradt az őrültek között.

Azt nem mondom, hogy nem volt gyakran magányos. De boldog ember volt.