Müller Péter: "Ilyen elesett, bizonytalan pillanatokban érlelődik a lelkünk"

Az, hogy mindig nekem van igazam, biztonságot ad. Helyzet-öntudatot. Kapaszkodót. Önérzetet. Úgy érzem, ezáltal uralom az emberi viszonyaimat. Győztem! Én, én győztem! Rádöbbenni arra, hogy ez csupán önigazolás: a legnagyobb bátorság. Az ember űrbe kerül. Megszédül. Tántorog. Mi lesz velem?! Legyőztek?! És mégis, látod: ez a legszentebb pillanatunk! Amikor rájövünk, hogy kapaszkodónk elkorhadt. Kell másik. Kell egy tágasabb, valódibb igazság! Úgy haladunk az élet útján, mintha egy veszedelmesen sodródó folyó kiálló köveire lépegetnénk: elhagyom az egyiket, „jaj, Istenem, mi lesz?”, és rálépek a másikra. Mindig van egy ilyen „jaj, istenem, mi lesz?” – pillanat. És jó, ha ezt nem féljük bevallani.

És nemcsak értékelni, de tisztelni és megérteni is. Nem lehet szüntelenül önvédelemben élni. És örökké félni, nemcsak kimutatni, de még belátni is, hogy néha bizony hülyék vagyunk.

Most például, ahogy ezt leírtam, megszólalt bennem egy hang:

És rájöttem, hogy nem egészen!

Vigyázz! Ez az útravalóm csakis olyan helyzetben érvényes, ahol szeretet van. Ahol szeretek, és engem is szeretnek. Ahol ez nincs, ott bizony hasznos a páncél. De csakis azért, hogy kifelé védjen. Belül maradj őszinte önmagadhoz. És tudd, ha nincs igazad.