A Pszichológus Pasi: Identitás a felnőttkorban, avagy „Ki vagyok én valójában?”

Gyerekként az élet még mondhatni egyszerű, aztán az évek múlásával egyre bonyolultabb lesz. Ezzel párhuzamosan nekünk is változnunk kell, az új helyzethez és feladatokhoz alkalmazkodva. Ám ahogy az ember eléri a felnőttkort, hajlamos megfeledkezni arról, hogy az életben a változás a legbiztosabb állandó pont. Ahogy megszokunk egy szerepkört, máris jön egy másik: óvoda, iskola, gimnázium, egyetem, munka vagy randizás, párkapcsolat, házasság, család – egyik jön a másik után, és ez életünk végéig tart. Egy ponton szeretnénk magunkat abba az illúzióba ringatni, hogy mi már pszichésen letelepedhetünk, és többet már nem kell változnunk. Ez súlyos tévedés! Nézzünk egy-két gyakori sztereotípiát.

Az ember, akinek a munkája a mindene, hihetetlen erőt és energiát képes erre fordítani. Valószínűleg komoly eredményeket ér el ebben, akár magas pozícióba is felküzdheti magát. De az élet nem áll meg, így amikor a cég csődbe megy, esetleg az egészsége egyszer csak nem bírja már a folyamatos stresszt, vagy netán nyugdíjazzák, hirtelen kicsúszik a lába alól a talaj, mert egészen addig azzal a munkával vagy szerepkörrel azonosította magát, ezért

Munkám során sok nővel találkozom, ezzel a típussal is. Átmenetileg természetes, hogy egy nő szinte teljesen eltűnik az anyaság szerepében, ám ebből tudni kell kijönni is. Megesik azonban hogy egy nő nem akarja ezt feladni. Bevállal még egy gyereket, elkezd értük élni, ami pár évig megy is, ám egyszer ők is felnőnek. Egy idő után már nem ugyanarra a gondoskodásra van szükségük. Önálló egyéniségük, akaratuk lesz, el kell őket engedni. Aki a szülői leválást nem teszi meg önszántából, az akkor omlik össze, amikor a gyerek kirepül a fészekből.

Gyerekként az alapvető fizikai szükségleteinkről a szülők gondoskodnak. Szerencsés esetben nem kell dolgoznunk, hogy legyen fedél a fejünk felett, tudjunk mit enni, a mi dolgunk csupán, hogy diákok legyünk. A legtöbb szülő ezt az állapotot igyekszik megadni a gyermekének, ám ez egy idő után fordítottan hat. Nagyon kényelmes lehet, amikor valakiről gondoskodnak, ám ebbe könnyű belefeledkezni.

Bár valahol vágyna egy saját életre, olyannyira megszokta a mamahotel állandó ingyenes szolgáltatásait, hogy ebből kilépnie, majd magáról gondoskodnia szinte elképzelhetetlen, gigászi feladatnak tűnik számára.

Sorolhatnánk még példákat, de a lényeg ugyanaz. A saját életünkre visszatekintve láthatjuk az utat, amit megtettünk, a változásokat, amiket megéltünk. Ha szétnézünk a jelenben, láthatjuk, hogy hol vannak azok a pontok, ahol már tovább kellene lépni, mert az élet jelzi, hogy a változás és az ehhez való alkalmazkodás szükségessége nem ért véget. Ha ellenszegülünk ennek, az olyan, mintha az időt próbálnánk megállítani. Ha ellenállunk az életnek, az garantáltan feszültség forrása lesz. Ha elfogadjuk ezt, akkor egy nagyon szép folyamat tárulhat elénk, amiből akár egy életen át tanulhatunk.