"Két évig voltam kvázi leltári darab a kórházban" – Felnőttként megvakulni, és újrakezdeni

Dózsa-Vépy Renáta

2019.05.10.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Képzeld el, hogy az általad ismert világ egyik napról a másikra megszűnik; megvakulsz. Ennek az érzékelésnek az elvesztése a hatalmas sokk mellett számtalan, addig elképzelhetetlen akadállyal is jár. A hétköznapi feladatok és élvezetek szinte megoldhatatlan nehézségként tornyosulnak előtted, és mindössze két választásod marad: felállsz vagy elsüllyedsz. Nyikes Fatime, aki 24 éves korára mindkét szemére elveszítette a látását, az elsőt választotta. Ismerd meg a Richter Főnix Közösség egyik új tagját.

Nyikes Fatime látássérült szülők gyermekeként nőtt fel, így mindig ott lebegett a feje felett a szeme világának esetleges romlása, elvesztése mint egy lehetséges öröklött betegség következménye.

16 éves voltam, amikor az egyik szememre elvesztettem a látásom, majd 24 éves, amikor éreztem, hogy a látó szememmel is baj van. Akkor elrohantam az ügyeletre, ahol azt mondták, hogy van ok az aggodalomra. Ezután jött egy olyan félév, amire igazából lehet azt mondani, hogy felkészülési idő volt. Rengeteget utaztam, és szívtam magamba a tájat. Aztán amikor bekövetkezett a látásvesztés, két évig voltam kvázi leltári darab a kórházban, ahol végül arra jutottam, hogy nekem ezt meg kell ugranom. A szüleim is megugrották. Éreztem, hogy kevés erőm van hozzá, de abban teljesen biztos voltam, hogy valahogy fel kell állnom.

Nyikes Fatime Forrás: Richter Főnix Közösség

A vizualitás hiányához rendkívül nehéz alkalmazkodni, hosszú tanulási folyamattal jár, ami nem csupán a „technikai" részletekre terjed ki, hanem a lelki megrázkódtatás feldolgozására is.

Fatime virágkötőnek készült, de a karrierjét derékba törte látásának elvesztése, ő azonban nem adta fel, felépítette új életét, és ma már a Buda-környéki Látássérültek Közhasznú Egyesületének elnöke.

A mai napig fontos számomra, hogy úgy jelenjek meg, amiről azt gondolom, hogy rendben van. Az önellátással kapcsolatban: akinek van rutinja például a konyha terén, annak nem jelent problémát új technikákkal vinni a háztartást. A közlekedés viszont a mai napig a legnehezebb. Én soha nem közlekedtem bottal, én mindig a kutyát választottam, mert biztonságosabbnak éreztem. Az élet minden területén arra törekszem, hogy minél önállóbb legyek, és az egyesületben is ezt a szellemiséget erősítem.

Az egyesület az elemi rehabilitáción kívül segít szociális ügyekben is, illetve érzelmileg is támogatják a pácienseket, egészségügyi ellátást nyújtanak, biztosítják a mozgásterápiát és a testi kondíció fejlesztését, valamint megszervezik a társasági életet és a szabadidő eltöltését.