Megcsalnak - Miért bocsátok meg mindig?

Bármennyire erősen hiszünk benne, a "holtomiglan-holtodiglan" ígérete csupán egy aspektusa az örök hűség problémakörének. Az idő múlásával ugyanis még a legerősebb viszonyokat is megtépázzák a gyakori túlórák, az anyagi problémák, a "legyen-e gyerek" jellegű nézeteltérések vagy az eltérő temperamentumból fakadó gondok. A szaporodó konfliktusok kimenetele többesélyes lehet: vagy megbeszéljük, és közös erővel megoldjuk a problémáinkat, vagy agyelszállós viták, esetleg a csendes megalkuvás segítségével távolodunk el egymástól. Az érzelmi szakadék ez esetben kézzel fogható, mégis kiveri a biztosítékot, amikor a kedves párunk azzal állít haza, hogy az elmúlt éjszakát nem a haverjaival, hanem a kolléganőjével töltötte.

Hogy mit reagálunk erre önérzetes nőként? Sírunk, kiabálunk, étkészletet zúzunk, végül összecsomagolunk, hazaköltözünk a szüleinkhez, és megfogadjuk, hogy ezzel a fickóval soha többé nem állunk szóba. Aztán a sokadik álmatlan éjszaka és az ezredik bocsánatkérő SMS után mégis úgy döntünk, hogy visszafogadjuk a tékozló pasit. Legnagyobb meglepetésünkre azonban néhány hónap múlva a teremtés koronája ismét a kanapén zokog, mert félrelépett, de esküdözik, hogy szeret minket, és soha többé nem tesz ilyet. Az újabb ígéret viszont nem mindig hoz gyökeres változást: megesik, hogy csakhamar forró e-mailekre, szenvedélyes SMS-ekre bukkanunk a kedves személyes holmija közt. Senki sem érti, miért alázzuk meg magunkat ezzel az örök megbocsájtósdival. A nagyobbik baj viszont az, hogy minden megvetésünk, undorunk és megaláztatásunk ellenére mi sem tudjuk, miért osztunk mindig új lapot neki. Összegyűjtöttünk néhány tipikus okot, ami arra hajlamosít, hogy újra és újra visszafogadjuk a hűtlen pasikat.

1. Örök bizalom

"Sajnos" evolúciós örökségről van szó. Az elmúlt évezredek alatt volt időnk megtanulni, hogy csak és kizárólag akkor élhetünk túl, ha feltétel nélkül meg merünk bízni a hozzánk közel álló személyekben (családtagokban, közeli barátokban, na meg persze a párunkban). Igen, akkor is, ha bizalmunk tárgyáról időközben kiderül, hogy becsapott bennünket. Egy illúzió szertefoszlik, de nem sok kell hozzá, hogy saját jóhiszeműségünknek köszönhetően újra hiszünk neki. Mert mégiscsak ő a párunk, nem? Ha benne nem bízunk, akkor kiben?

2. Önigazolás

Mi választottuk, mi láttuk meg benne azt a valakit, aki tökéletesen passzol hozzánk, aki lojális lesz majd a kapcsolatunkhoz. Nem hibázhattunk ekkorát, ugye? Amikor megtörténik a baj, fogjuk a fejünket, de önmagunknak sem merjük beismerni, hogy ekkora hibát vétettünk a választás során. Aztán eszünkbe jut, hogy mi segítettünk elmélyíteni a kettőnk közti szakadékot, hogy mi csaptuk be az ajtót minden konfliktushelyzetben. A lelkiismeret-furdalás és a bűntudat azt sutyorogja a fülünkbe, hogy a saját hibánkért vállalnunk kell a felelősséget, meg kell bocsátanunk, és viselnünk kell az ezzel járó koloncot.

3. Remény a változásra

Végigreménykedjük az egész életünket: hisszük, hogy jobb munkánk lesz, hogy fizetésemelést kapunk, vagy hogy megnyerjük a lottóötöst. Nincs ez máshogy akkor sem, ha a párkapcsolat van terítéken: rajtakapjuk, összebalhézunk, aztán ő megbánja a bűneit, mi pedig elhisszük, hogy közösen mindent helyrehozhatunk. Hogy minden oké lesz, mert szeretjük egymást, mert hiszünk a közös jövőben és a hepiendben. Szidjuk a pasik temperamentumát, az őket elcsábító nőket, de hiába a rengeteg megaláztatás, az első ballépés, a második, de még a tizedik után is ott motoszkál bennünk a gondolat: kell adnunk még egy esélyt, mert lehet, hogy épp mostantól változik meg minden.