A lélek pokoljárása: jókislány vagy szörnyeteg?

Hisz egy klasszikus farkasember-történet nem szól másról, mint az emberi testbe zárt szörnyetegről, ha úgy tetszik, a személyiség - kitörni készülő - sötét oldaláról, ily módon pedig sokkal fontosabb összetevője a lelki pokoljárás, mint a véres - és külsődleges - részletek. Egy klasszikus farkasember-történet legfőbb helyszíne a főhős elméje, és nincs ez másképp a Fekete hattyúban sem.

Persze senki ne keressen ebben a filmben vonító farkasembereket a vásznon, nem is illenének ilyen durva szörnyek egy végtelenül törékeny, a világban riadt gátlásossággal mozgó balerinához. A Fekete hattyú főhőse Nina (Natalie Portman hátborzongató alakításában), a mindig tökéletességre törekvő táncosnő, aki azonban nem tud felnőni, kétszeresen sem. Egyrészt, mint személyiség: az őt aranykalitkába záró anyja mellett örök jókislány-létre van kárhoztatva, nem teljesedhet ki sem nőként, sem a szabadságát megélni képes felnőttként.

Másrészt, mint balett-táncos: megkapja élete álomfőszerepét a Hattyúk tavában, de úgy tűnik, nem képes felnőni az előtte álló feladathoz - hiába tökéletes minden mozdulata, ha pont az a varázs és élettapasztalat hiányzik belőle, ami a felszabadultsághoz és csábításhoz szükséges. Így pedig nem tudja eltáncolni a kettős szerep sötét oldalát: a naiv és ártatlan Fehér hattyú mellett annak gonosz és érzéki ellenpárját, a Fekete hattyút. Nina azonban elkezd egyre mélyebbre merülni önmagában, elkezdi egyre éhesebben felfedezni az őt körülvevő világot - és felébreszti a benne is ott rejlő sötét ént, ami egyre súlyosabb következményekkel jár.

Mint látható, Darren Aronofskynak nem volt szüksége farkasokra: kiváló metaforát kínált története elmeséléséhez a balettirodalom is, az egyazon táncos által megformált fehér és fekete hattyúval. Aronofsky és az operatőr Matthew Libatique a fekete és fehér színek szimbolikáját a végsőkig ki is aknázza a film látványvilágában, a megkettőződő, sőt megsokszorozódó személyiségekre pedig az újra és újra megjelenő tükrökkel-tükörjátékokkal játszanak rá.

Sokrétegű és gazdag metaforaháló épül fel a filmben: a cselekmény motívumai, a képek színei és tükröződései, Csajkovszkij klasszikus zenéjének a filmhez (zseniálisan) adaptált dallamai, de még a (az egytől egyig utólag torzított hattyúhangokból alkotott) zörejek is egy végtelenül tudatos és komplex műalkotás részeit képezik.

Az alkotás időbeli szerkesztése is nagyon kitalált: a film kevésbé eseménydús első felében felépül egy világ, kialakulnak viszonyok, hogy aztán a második felében a Fekete hattyú olyan táncba vigyen minket, olyan érzelmi hullámvasútra ültessen, hogy csak elvarázsolva bámulunk, miközben majd' megszakad a szívünk.