Ha egy koporsóban ébredsz

Más dolgok is megkülönböztetik filmünket a díjesővel elhalmozott hollywoodi párjától, és ezek közül nem az a legfontosabb, hogy az Élve eltemetve nagyon kevés pénzből, Spanyolországban készült, kis független filmként (bár egy amerikai sztárt azért ide is meg tudtak nyerni főszereplőnek). Az igazán lényeges különbség, hogy ebben a film tényleg egyetlen szereplő látható csak, tényleg csak egyetlen helyszínen.

Míg a 127 óra kitágította a tér és idő kereteit azzal, hogy a főhőse emlékeit, vágyképeit, hallucinációit is megjelenítette, addig ebben a filmben frankón egy koporsó belsejében vagyunk végig, és az egyetlen látványelem az eddig inkább vígjátékokból ismert Ryan Reynolds (Csak barátok, Mindenképpen talán, Nász-ajánlat), különböző szögekből megvilágítva. Nem hangzik túl izgalmasan?

Pedig az, sokkal izgalmasabb, mint a 127 óra. A fiatal spanyol rendező Rodrigo Cortés a filmjében egyértelműen a feszültségre helyezte a hangsúlyt, annak manipulálásával működteti a moziját, tegyük hozzá: mesterien. Hisz másképp nem tudnánk élvezni 95 percen át, szinte valós időben követve az eseményeket, azt, ahogyan egy férfi megpróbál kiszabadulni egy elásott koporsóból.

Az Élve eltemetve fő- és egyetlen szereplője Paul Conroy, egy amerikai kamionsofőr, aki Irakban dolgozik egy szállítási cégnek. Megtámadják a konvoját, a társait lelövik, ő pedig órákkal később egy elásott koporsóban ébred fel, és nem tudja, hol van, és miért van itt - innen indul a film. A koporsóban talál maga mellett egy öngyújtót és egy mobiltelefont: ezek a tárgyak az egyetlen eszközei arra, hogy megpróbáljon kijutni innen.

Mint a történetből is kiderül, azt azért még ez a film sem tudta megúszni, hogy teljesen kizárja a külvilágot: interakciók híján vélhetően akkor tényleg gyorsan unalmassá válna egyetlen ember szenvedése. Paul Conroy tehát telefonál, a családjának, az FBI-nak, a külügyminisztériumnak, később az őt kereső különleges egységnek, és persze az elrablói is felhívják, hisz nem véletlenül tették mellé azt a mobilt a koporsóba.

A cselekmény nagy részét Paul telefonbeszélgetései adják ki, azokból derül fény számunkra, hol is tart épp az ő sorsa, mivel próbálkozik, mire gondol. Némi koporsón belüli eseményt is próbáltak belecsempészni az alkotók a filmbe (egy kígyó, a felgyulladás veszélye, beszivárgó homok), de ezeknek a történet lényegére gyakorolt hatása annyira csekély, hogy tényleg mintha csak azért lennének, hogy legyenek ilyenek is, és ne csak a telefonra hagyatkozzon a film.

Mivel a film szinte egyetlen vállalt célja (némi minimális társadalomkritikán kívül) a feszültség felkeltése, fokozása és megfelelő adagolása, így nehéz más vonatkozásban beszélni róla. Akinek ez bejön, az kiválóan fog szórakozni rajta, akinek nem, az ne reménykedjen, hogy itt esetleg kap még mellé számottevő lelki folyamatokat, a főhős belső útját, netán magvas gondolatokat az életről. Nem, ez a film tényleg csak annyi, amennyinek látszik - azt viszont kiválóan teljesíti.