Jane Eyre - Ha egy nő igazán szeret

Bevallom, nem szoktam túlzottan lelkesedni a viktoriánus regények kosztümös angol feldolgozásaiért, azaz a Büszkeség és balítélet, Értelem és érzelem stb. típusú mozikért. No nem mintha vitatnám az eredeti regények értékeit, sőt. Csupán azt szoktam érezni, hogy semmi mást nem akarnak elérni a belőlük készült filmek, mint hogy elkészüljenek, hogy betöltsenek egy piaci rést: hiszen ezen történeteknek máig nagy a rajongótábora, így 1-2 évente mindig be lehet csábítani a nézőket a moziba egy-egy újabb ilyen típusú filmmel. Ennek megfelelően az adaptációk nagy része csupán szépen illusztrált képeskönyvnek tűnik a számomra, aminek nincs sok gondolata az alapjául szolgáló történetről - elmeséli mívesen, aztán kész.

Ha azt mondom, hogy ilyen vérmes előítéletek után nagy élvezetet jelentett számomra az új Jane Eyre, akkor sejthetik a kedves olvasók, hogy ez a film tud valamit, amit a társai nagy része nem. A rendkívül erős, fordulatos alaptörténetből (hogyne lenne az, ha úja és újra el lehet mesélni) értő kézzel választotta ki a rendező azokat a szakaszokat és témákat, amelyek igazán érdeklik, és olyan módon tudja őket elmesélni nekünk, hogy nem tudnak nem érdekelni minket is.

A Charlotte Brontë-regény lináris, hősének egész életét kronologikus sorrendben elbeszélő történetvezetését a film megbontotta, három párhuzamos idősíkot hozva létre. Ezzel a trükkel izgalmasabbá tette az elbeszélést, és levette a saját válláról azt a terhet, hogy egy nagyon hosszú sztorit kell elmondania: koncentrálhat a lényegre, azaz a Jane és Rochester közötti viszony történetére, a gyerekkori előzményeket rövidebben elintézheti, a következményeket pedig már ennek fénytörésében mutathatja.

Jane Eyre élete a 19. század viktoriánus Angliájának társadalmi elvárásai között önmagáért kiálló nő története: nemesi származású árva lány, akit az őt nyűgnek tekintő nagynénje szörnyű intézetbe ad, majd a nevelőnővé képzett ifjú lány egy különc főúr szolgálatába áll, és természetesen vonzalom szövődik kettejük között - ám ennek beteljesülését a korabeli erkölcsökön túl a férfi múltjának titkai is akadályozzák.

A filmet nézve nehezen hiszi el az ember, hogy az egészen fiatal (34 éves) rendezőnek, Cary Fukunagának ez csupán a második mozifilmje. Hihetetlen magabiztosság, mesterségbeli tudás, és főleg: érettség sugárzik a munkájából, akár hangulatteremtésről, akár történetbonyolításról, akár a színészvezetésről van szó.

A színészek külön említést érdemelnek: telitalálat volt Jane Eyre szerepére Mia Wasikowka (Alice Csodaországban, A gyerekek jól vannak) - aki egyszerre tud szende és szabadságvágyó, törékeny és akaratos lenni. A Rochestert játszó Michael Fassbenderről (Becstelen brigantyk, A kilencedik légió) eddig is tudtuk, hogy korunk egyik legkiválóbb férfiszínésze, és ezt most is bizonyítja. Külön említést érdemel a mindig zseniális Judi Dench (Egy botrány részletei, James Bond-filmek) a kissé bohókás házvezetőnő mellékszerepében.

A Jane Eyre az év egyik kellemes meglepetése a mozikban - a műfaj kedvelőinek kötelező darab, de még a többieknek is érdemes miatta félretenni az előítéleteiket.