Öregkorom legszebb nyara

Kevés dolog áll jobban egy idősödő színészlegendának, mint ha mogorva öregembert kell alakítania. Ezt legtöbbször eddig Al Pacino bizonyította be, de most Morgan Freeman is újra megerősíti a tételt. A szakmai tudásából adódóan könnyedén hozza a karakterét meggyötrő és világutálatig juttató élet minden érzékletes nyomát, az ilyenkor szokásos szellemesen cinikus beszólások adta magas labdákat pedig élvezettel csapkodja le.

Ilyenből pedig akad jó néhány: a történetben fiatalon tolószékbe kényszerült írót alakít, aki a Vadnyugaton játszódó regényeivel lett híres - és aki a felesége halála óta végleg abbahagyta az írást, meg úgy általában minden mást is, a viszkizés kivételével. A családja úgy gondolja, ráfér egy kis környezetváltozás az öregre, így hát bezsuppolják őt egy vakáció erejéig a tóparti nyaralójukba. Az egyetlen társasága egy lusta kutya - no meg a szomszédai, egy vonzó elvált anyuka a három lányával. Ahogy az ilyenkor lenni szokott (a filmekben), a mogorva vénember egyre közelebb kerül a barátságos családhoz, annak is főleg egyik lánygyermekéhez, aki a fejébe veszi, hogy megtanulja tőle: hogyan kell történeteket írni.

Morgan Freemannek csak egy dolog áll jobban, mint ha mogorva öregembert kell alakítania: az, amikor bölcs öregembert alakít. Ez a pillanat pedig hamar bekövetkezik a Monte Wildhorn csodálatos nyarában, talán túl hamar is. A film elég gyorsan elintézi az átmenetet, nem is igazán motiválja minden fázisát, így kicsit túl gyorsnak tűnik. Ez azonban azért nem igazán jelent problémát, mert a hasonló típusú filmektől eltérően ez a mozi nem (csak) arról a folyamatról szól, ahogyan egy új környezet és az emberi közelség felolvasztja egy mizantróp ember szívét.

A Monte Wildhorn csodálatos nyara nézhető egy egészen különös szerelmes filmként is: egy nyilvánvalóan soha be nem teljesedhető érzelem történeteként két ember között, akiknek pont egymásra van - lenne szükségük. Továbbá értelmezhető "mester és tanítványa"-moziként is, ahol a tanulási folyamat az írásról, tágabb értelemben történetek kitalálásáról, még tágabb értelemben magáról a képzeletről szól.

Rob Reiner rendező a nyolcvanas évek Hollywoodjának kiemelkedő alkotója volt: több műfajban is olyan filmeket tett le az asztalra, amelyek azóta alapműnek számítanak, mint a romantikus filmek között a Harry és Sally, a tinimozik között a Tuti dolog, a koncertfilmek között A turné, a thrillerek között pedig a Tortúra. Az azóta készült filmjei révén viszont sokkal inkább számít már egy megbízható hollywoodi iparosmesternek, és ezt valahol a Monte Wildhorn csodálatos nyara is bizonyítja. Magas színvonalon kivitelezett, nagyon emberi, szerethető film, ami után jó érzéssel jövünk ki a moziból - és ami kicsit több ambícióval, és főleg a dupla és könnyes befejezés ügyesebb megoldásával még emlékezetesebbé válhatott volna.