Egy éve tűnt el a "Hópárduc" - Erőss Zsoltra emlékezünk

Amikor bő egy évvel ezelőtt Erőss Zsolttal interjút készítettem, megkérdeztem tőle, mi az a titokzatos erő, amely felfelé vonzza a csúcs felé. Zsolt mosolyogva és bölcsen válaszolt a megmagyarázhatatlanra. Úgy fogalmazott, számára ez a szenvedély a meditációhoz hasonlít. "Az ember fent a hegyen úgy szakad ki a komfortzónájából, hogy veszélyhelyzetben van, hiszen könnyen lepottyanhat. Ez rákényszeríti a mászót a koncentrációra, így hegymászás közben könnyen el lehet érni a spontán meditációt" - magyarázta Zsolt, aki pár nappal az indulás előtt bizakodó volt a Kancsendzöngát illetően, amikor a félelmeiről faggattam. „Itthonról előre tekintve még vannak bennem félelmek, de mikor már ott vagyok, a cél éltet és visz előre, ott a hegyen már nem gondolkodom a veszélyeken. Jobb ott lenni!" – mondta Zsolt. Sok sikert kívántam neki és őszintén hittem, visszajön, hiszen ő a „Hópárduc". A beszélgetésünk után két hónappal jött a hír, hogy a magyar hegymászás kiválósága felért a csúcsra, és ott is maradt az örök hómezők varázslatos világában, a szentként tisztelt hegyen.

Zsolt története Csíkszeredán kezdődött, ahol az erdélyi sziklák és havasok hamar profi hegymászót neveltek a lelkes kisfiúból. Édesanyjával Budapestre költözött és a nagyvárosban sem adta fel álmait, hogy a csúcsokat ostromolja. Magyarországon kinyílt a világ a hegymászó előtt és bekerült azokba a hegymászókörökbe, ahol kapcsolatokat és terveket építhetett. Az első komolyabb útja a Kaukázusba vezetett. Ezután sorra jöttek a nehezebbnél nehezebb kihívások, mígnem egyszer csak a Himalája lábánál találta magát és indult a Mount Everest megmászására. Igaz, a csúcs elérése csak második nekifutásra sikerült, ő lett az első magyar mászó, aki oxigénpalackkal felért a világ legmagasabb csúcsára. Nemzetközi szinten egy másik 8000 méteres hegy, a Nanga Parbat szólómászásával vívta ki az elismerést. 2009-ben történt, hogy Zsolt a Tátrában egy hegymászóbalesetben elveszítette az egyik lábát. Ekkor sem adta fel és különleges műlábával tovább folytatta a csúcsok meghódítását. A hegymászó miután kisebb hegyeken tesztelte új végtagját, elindult az Annapurnára. Itt nemcsak a csúcsot nem sikerült elérnie, de elvesztette barátját, Horváth Tibor hegymászót is. A kudarc után sem adta fel: következett a Kancsendzönga, amelynek csúcsára több mint 24 órás kitartó mászással ért fel Zsolt és társa, Kiss Péter. A lefelé úton azonban mindkét hegymászónak nyoma veszett.

Zsoltot egy évvel ezelőtt a hegycsúcson, a világ peremén érte el a végzete. Ott, ahová mindig is vágyott. Számára a hegycsúcsok jelentették a boldogságot. Sípoló tüdővel, utolsó erejével felérni és kitűzni a magyar zászlót: őt ez éltette.