Egy hegtetovált lány története: „Tüskével húzta ki a bőrömet, és villámgyors apró vágásokat ejtett rajtam”

Úton a falu felé

Kibámulok a megrepedezett ablakon, északra tartva egyre kevesebb a kiépített település, ráadásul elhagyva az utolsó várost, Sorotit, turistával sehol nem találkozom, csupán szedett-vedett falvak terülnek el mindenfelé. Lassan teljesen besötétedik, és mivel a házakba legtöbb helyen nincs bevezetve a villany, közvilágításról ne is beszéljünk, így tökéletes sötétségben érkezem meg az alig 20 ezer főt számláló kisvárosba, ahol helyi vezetőm, Lokwamer Narino, a törzs egyik tiszteletben álló tagja már vár rám.

Másnap reggel korán indulunk, hogy átsétáljunk a várostól jó egyórányi gyalogútra lévő, hat nádfedeles házikóból álló portára, ahol a karamojong törzs egyik nyolctagú családja él. Egy szamarakat terelő lány a hátára kötött csecsemőjével már messziről gyanúsan méreget minket, végül felénk bólint: legyetek üdvözölve.

Az ugandai vendégszeretet

A makulátlanul tiszta udvaron apró, kör alakú, földből készült kunyhók állnak, amelyek fedelét nem rögzítik, így az egész olyan hatást kelt, mintha valami játékos manó egy csúcsos szalmakalapot húzott volna a tetejükbe. Ha jön egy nagyobb szélvihar, minden gond nélkül lesepri vagy félrebillenti a tetőket. A kunyhó lakóit láthatóan ez egyáltalán nem zavarja, sebtében készítenek a házra az előre összegyűjtött és halomba rakott gallyakból, zsinegből és szalmából egy újabb kalapot. Négy évvel ezelőtt nemcsak az lett volna elképzelhetetlen, hogy hívás nélkül besétáljunk ide vagy akármelyik karamojong településre, de az is, hogy Kotido utcáin úgy menjünk végig, hogy nem támadnak meg minket fegyveresek.

Ahol a marha isteni jog

A karamojongok hitük szerint isteni jogként birtokolják az összes marhát, beleértve a más etnikumokhoz tartozókét is, ráadásul az, hogy mennyi jószággal bír egy férfi, a feleségválasztás és a társadalmi státusz egyik kulcseleme, így mélyítve el még jobban a szomszédos állattenyésztő népek közötti ellentéteket. Bár az ugandai kormány kezdetben megpróbált megegyezni a harcosokkal, és a fegyverek átadása esetén – ami még a hírhedt diktátor, Idi Amin bukása után maradt rájuk – marhákat ígért, a gyenge próbálkozás hamar kudarcba fulladt.

A kormány 2011-ben megegyezett a törzzsel, így téve pontot az állatlopások és az állandó etnikai villongások végére, és ma már azon igyekszik, hogy béke és fejlődés kezdődjön el végre ebben a véráztatta régióban. Az erőfeszítések ellenére is nagyon nehéz megállítani az illegális fegyverkereskedelmet, hisz Kongó és Dél-Szudán felől újabb és újabb szállítmányok érkeznek, ráadásul a növekvő aszálynak, a sivatagosodásnak köszönhetően a karamojong nép jövője bizonytalan: sokan a nyüzsgő Kampalában kötnek ki, hogy állattenyésztés és pásztorkodás hiányában kolduljanak.

Belépve a kör alakban elrendezett házak közé, egy öreg, fogatlan férfi fogad minket, bal kezében faragott, kb. 25 cm-es kisszéket tartva. Lokwamert boldogan megöleli, velem kezet ráz, a tisztelete kifejezéseként egy jó mélyről jövőt a csuklómra köp, majd bekiabál a házikók közé, hogy vendég érkezett. Kihasználom a körülöttünk támadt mozgolódást, és észrevétlenül a nadrágomba törlöm a kedves fogadtatást, majd várom, mi következik. Egy csecsemő valahol felsír, majd egy fiatal lány bújik elő az alacsony ajtók egyike mögül. Mindannyian odanézünk. Ahogy a 16 év körüli lány büszke, egyenes tartással felénk közelít, rögtön felismerem: tegnap este együtt utaztunk a buszon, egyike azoknak a karamojong törzsbelieknek, akiknek az arcát különleges, sebekből származó formák díszítik.

Így készül az eredeti hegtetoválás

Ez a művelet sokkal fokozottabb fájdalommal jár, mint a festékes társa, ezért nagyobb akaraterőt, mentális felkészültséget igényel. Nem hiába van az, hogy egyes afrikai népcsoportoknál már a kezdetektől fogva a hegtetoválás elviselésével a bátorságot, rátermettséget és az életre való felkészültséget bizonyították, és ez így van még napjainkban is.

Maga a művelet egyszerű:

A karamojong törzs egyike azoknak a még létező etnikumoknak, amelyek ezt a különleges beavatkozást a mai napig is alkalmazzák. Bár az ősi technika a modern világ beáramlásával, a keresztény hitre téréssel és a gyermekek iskoláztatásával lassan halványul, még mindig vannak olyan közösségek, amelyek büszkén viselik a hegeket nemcsak az arcukon, de testük egyéb felületein is. Mira, a karamojong lány leül nagyapja mellé a porba. Haja teljesen rövidre van vágva, így téve még láthatóbbá a két pofacsonton és a homlokán futó, erősen kidudorodó, kávészemre hasonlító hegeit. Lokwamer segítségével megkérdezem, hogyan készült a tetoválás.

Mira elmosolyodik...

„A mintákat anyám a felnőtté válásom idején választotta ki a törzs ősi jeltárából” – mondja, és önkéntelenül is megérinti a homlokát díszítő hegeket. „A bonyolult formák elkészítése előtt fakéreggel lesúrolta az arcomat meg a homlokomat, hamu és egy vékony pálca segítségével felrajzolta meghatározott rendben a pontokat, majd egy éles pengével megkezdődött a tízperces beavatkozás. Tüskével húzta ki a bőrömet, és villámgyors apró vágásokat ejtett rajtam, fájdalomcsillapításként pedig gyökerekből készült port szórt a sebemre. A vér belefolyt a szemembe, alig bírtam kipislogni, a gyógynövény csípte, égette a bőrömet, de megtörölni az arcomat nem volt szabad. A szertartást rezzenéstelenül kellett tűrnöm, hisz a felnőtté avatásunkkor különleges szerepet kap a vágások által okozott fájdalmak elviselése. Tizenkét éves voltam akkor. Be kellett bizonyítanom a törzs többi tagjának, hogy felkészültem az életutamon bekövetkező megpróbáltatásokra: úgy tartjuk, aki képes vágások százait elviselni, az talpon marad a legnagyobb bajban is, társai számíthatnak az erejére, a kitartására. Tudja, az ájulás határán voltam, de semmit nem tehettem, néma maradtam, és fohászkodtam, hogy hang és könnycsepp nélkül bírjam ki az avatást, ellenkező esetben nem lettem volna méltó a törzs tagjainak megbecsülésére és tiszteletére. Hogyan okozhattam volna a népemnek csalódást? Ezek a hegek mindannyiunkat a közösségért megtett próbatételre és saját bátorságunkra, erőnkre emlékeztetnek. Büszke vagyok rá, hogy kiálltam a próbát.”

Amikor megkérem rá, Mira megengedi, hogy megérintsem a hegeket. Ahogy végigsimítom a lány egyébként makulátlanul sima arcát, a tetoválás apró szemekként hullámzik az ujjaim alatt. Ez a minta nem akármilyen, egy bonyolult helyi kultúra része, és a szépséget, a kitartást, de legfőképpen az együvé tartozást jelenti.

A hegtetoválások velejárói: AIDS, hepatitis, kiközösítés

Ahogy Lokwamer később elmagyarázza, a hegtetoválásnak megvannak a hátrányai is. A törzs női tagjai legtöbbször fertőtlenítés nélkül használják ugyanazt a pengét több alany esetében is, így sokszorozva meg a hepatitis, a vérfertőzés és az AIDS veszélyét is. Ráadásul az iskoláskorú gyermekeket, mint Mirát is, nemegyszer éri hátrányos megkülönböztetés, hisz társaik szemében a jelek nem mások, mint primitív törzsi maradványok. Ennek ellenére számos család ragaszkodik a hegtetoválásokhoz, hagyományos társadalmi berendezkedésükhöz és nem mindennapi temetkezési szokásaikhoz. Különös módon egyáltalán nem siratják meg szeretteiket, a holttestet sötétedéskor a lakhelyétől nyugat felé úgy 300 lépésnyi távolságra kiviszik a természetbe, fejjel a nyugvó nap irányába fordítva a földön hagyják, és rábízzák a természet általuk hitt elkerülhetetlen rendjére: a vadállatok munkájára.

Az élet nagy dolgaihoz

Míg mi Mirával és a nagyapával beszélgetünk, az asszonyok és kislányok egy kék műanyag hordót görgetnek elénk. Mindegyiküknek különböző formákba rendeződő hegtetoválás díszíti az arcát, némelyikük különleges frizurát hord: kopaszságuk ellenére frufrut növesztettek, amit befontak és gyöngyökkel díszítettek. Az egyik girhes kölyökkutya felvinnyog, és futva elmenekül, amikor véletlenül nekitolják a hordót, fogalmam sincsen, mi lehet benne, de a poharakból ítélve valamit meg kell majd, hogy kóstoljak. Tudván, hogy az ivóvizet a helyiek a legközelebbi ingoványosból nyerik, már előre tartok attól, mi vár rám. Amikor a hordót a lábam elé állítják, kíváncsian belenézek. A szagából ítélve valamiféle erjesztett ital lehet, a tetején koszszínű, vastag hab ül. Az öregasszony, aki a nőket és a kislányokat vezényelte, most nagy lendülettel az alkoholba merít egy kék poharat, körbeforgatja, hogy ne csak habot fogjon, majd a túlcsorduló műanyag bögrét a kezembe nyomja. „Ajono – mondja Lokwamer – Házilag erjesztett, kölesből készült sör. Ugandában mi emellett beszéljük meg az élet nagy dolgait.”

Mindenki várakozó szemekkel mered rám, nincs mit tenni, feléjük emelem a poharamat, és egy jót húzok a tejeskávéra emlékeztető savanyú italból, majd rezzenéstelen arccal lenyelem.