Mattyasovszky-Zsolnay Zsófia: „Bármit, csak kerámiát soha többet!”

Milyen volt egy legendás család tagjaként, Zsolnayként felnőni?

Ez a történet nevezetesen összefügg az államosítással és a vagyonelbitorlással. Abban az időben 17 családtagunk volt börtönben, és még ennél is több kitelepítésben. Amikor az édesanyámat elvitték, akkor én még csak 13 hónapos voltam, amikor pedig az apámat, Mattyasovszky-Zsolnay Pétert, akkor még kevesebb. Így nem élhettem együtt sem a szüleimmel, sem a testvéreimmel. A három idősebb testvérem árvaházba került, engem viszont az idősebb rokonság nem akart állami gondozásba engedni, mondván a diktatúrákban, aki állami intézménybe kerül, az más nevet kap, és soha többé nem találják meg a rokonai. Így aztán a kitelepítésben lévő legidősebb generáció a korábbi kapcsolatai révén próbálta elintézni, hogy rokonoknál, ismerősöknél, barátoknál nevelkedhessek. Kétéves elmúltam, amikor lekerültem Pécsre. Akkor a nagypapám testvére, Mattyasovszky-Zsolnay Margit az édesanyja háztartásvezető-nőjénél lakott. Ez már csak azért is érdekes információ, mert később az a hír járta rólunk, hogy mi „csúnyán bántunk az alkalmazottakkal”, miközben az egészből egy szó sem volt igaz. Óriási volt a különbség aközött, amit akkor a politikából jött hangok mondtak ahhoz képest, hogy az élet és az emberek mit igazoltak vissza. Amikor például ugyanez a nagynéném piacra ment, és elvitt magával engem is, számos emberrel találkoztunk. Végig abban az utcában, ami a piachoz vezetett a házak jó része Zsolnay-alkalmazottak otthona volt. Onnan bármelyikből bárki kijött, nagy szeretettel fogadtak bennünket.

Előny vagy hátrány volt Zsolnay névvel létezni az iskolában?

Egyesek csak rosszakat feltételeztek rólunk, volt, aki hátrányban részesített emiatt, és igaz volt ez tanárra és osztálytársra egyaránt – habár az osztálytársaim eléggé tudatlanok voltak ebből a szempontból.

Mikor láthatta először a gyárat?

2003-ban mehettünk be először a gyárba, addig ez szigorúan tilos volt. A család gyakorlatilag ki volt tiltva 1948-tól.

Nem akarta visszaszerezni a családnak a gyárat?

Dehogynem! Vissza akartam vásárolni. Arról, hogy csak úgy visszakapjuk, szó sem volt. De aztán rájöttem: mégis miből is vásárolhatnám vissza? Hiszen annak idején mindenünket elvették. A fogkefét is, szó szerint. És a családban ráadásul egy idő után az volt a mondás, hogy

És a szaktudás? Az megmaradt...

A tudás 100-120 évnyi gyártási rendszer. Nem olyan egyszerű ez, nem úgy működik, hogy csinálok egy gyárat, és akkor világhírű kerámiát gyártok.

Sikerült megőrizni tárgyakat az elkobzás előtti időszakból?

Amikor azt mondták, hogy egy órán belül el kell hagyni a terepet? Abba nem fér bele a dugdosás, a tárgyak elrejtése. Pláne, hogy a későbbi albérleti szobánkban hat ágy volt egyetlen szobában! Senkit nem érdekelt akkor, amikor az embernek nem volt mit ennie, hogy micsoda csodálatos tárgyak veszik vagy vehetnék körül...

Van még mit örökölni?

Lassan nem lesz mit örökölni, mert már nem lesz Zsolnay-gyár, ha jól látom, ami történik, de ne legyen igazam. De őszintén szólva ilyen állapotban nem is kéne.

A név nem tartja életben ezt a világhírű terméket?

Egy teljesen lepusztított, leamortizált gyárról beszélünk, amibe nem fektettek be az elmúlt években semmit...

Akkor véget ér egy legenda?

Nem biztos, hiszen a gyártól a legendát már réges-régen elszakították. Úgy gondolom, hogy mi itt vagyunk legendának, de ez már nem tartozik a gyárhoz. Legenda nem a névnek jár, hanem az embereknek egyénileg, akik ezt a nevet használták. Nagyanyám adta Pécsnek az első világháború alatt a kórházat. Akkor a nagyanyámmal lehetne foglalkozni, hogy ki is volt ő, és miért is csinálta, hogy tudta ezt megtenni, és így tovább... De beszélhetnék arról is, hogy a dédapám és az unokahúga voltak az alapító tagok egy országos anya- és csecsemővédelmi szervezetben, ami a mai napig az anya- és csecsemővédelemnek az alapja.

Egyébként van tárgyi emléke Zsolnay Vilmostól?

Aki engem nevelt, Mattyasovszky-Zsolnay Margit, ő még hosszú ideig együtt élt Zsolnay Vilmossal, így nekem tárgyaim is vannak, amikről pontosan tudom, hogy Zsolnay Vilmos kezében voltak minden áldott nap. Az ollója például, és azok a bizonyos eszközök, amiket a kísérleteinél használt. De van egy székem is, ami dédanyámnak a kedvenc kézimunkás széke volt.

Természetes volt, hogy Vilmos után mindenki viszi tovább a gyárat?

Volt, akinek kötelező volt, és volt, aki szívesen vitte tovább. Mások nem voltak rátermettek, vagy nem volt kedvük hozzá. De igazából ott van az én édesapám példája, aki mezőgazdásznak tanult, és mezőgazdász akart lenni. Erről aztán szó sem lehetett, kitanulhatta a mezőgazdaságot, majd katonának ment, utána elküldték közgazdaságtant tanulni, mert a gyárnak arra volt szüksége. Pár év eltelt, és ő lett a kolozsvári gyárnak az igazgatója.

Ön most mivel tölti az idejét?

Imádom a latin zenét, nagyon jó ritmusos zene, még a vasalás is gyorsabban megy tőle, félig táncolva. A vasalódeszka egyik oldalán még egy ceruza és egy papír is van, és ha van valami jó ötletem, éppen valamin gondolkodom, akkor azt gyorsan felírom. Amúgy meg névhasználati ügyekkel foglalkozunk az egyik rokonommal, ezenkívül pedig szociális szakember vagyok, és ezt sem engedtem el teljesen. De mindezek mellett éppen friss nyugdíjas lettem...