Amíg a hold az ég közepére nem ér! - Báli etikett régen és most

A bálnak fontos, dicső múltra visszatekintő illemszabályai vannak, s bár mára ezek sok tekintetben lazultak, akár az öltözködést, akár magát a táncot vesszük alapul, azért sok régi szabály a mai napig él. Nem árt jól ismerni azokat, nehogy felsüljünk egy-egy aprónak tűnő, de hatalmas ballépés miatt.

A késés nem megengedett.

Az elegancia minden tekintetben elvárt, és mi is fémjelezné ezt kitűnőbben, mint a pontosság. A pontos ember megbízható, a szavára adni, rá számítani lehet. Ezzel szemben a késős ember nemcsak az idővel, de egyéb dolgokkal is pontatlanul jár el. Így bálról késni nem csak zavaró az időben érkezetteknek – hisz a meg nem érdemelt figyelem a későkre szegeződik, ezzel feltartva az események folyását –, de jelentéssel is bír.

Lazán, de visszafogottan!

Ez a báli viselkedés egyik legfőbb szabálya. Ha a vendég látványosan feszeng, az nemcsak rá, de asztaltársaságára is rossz fényt vethet. Ugyanakkor a túlzott elengedettség sem megoldás: a hangos beszélgetés, feltűnősködés, a figyelem szándékos felkeltése vagy a balhézás nem valók a bálterembe.

„Amíg a Hold az ég közepére nem ér!"

Azaz éjfélig nincs távozás. Faragatlanság egy bálról aznap távozni, amikor kezdődött, akármilyen korán is kell kelnie az embernek másnap. Távozás előtt illik az asztaltársaságtól és a házigazdától is külön elköszönni, utóbbinak megköszönni a szíves meghívást.

Az öltözködés

A 19. században és előtte még jóval szigorúbb etikettszabályok uralkodtak a báli öltözködésre vonatkozóan, mint a 20. századtól napjainkig. Ma már elegendő a házigazda által megadott dress code-ot követni ahhoz, hogy a vendég eleganciájáról tanúbizonyságot tegyen. Régen azonban nem volt a házigazdáknak ekkora szabadsága. Amit ma diplomáciai banketteken látunk a világ vezetőin és házastársaikon, az jellemzett egykor minden báli mulatságot.

Ez utóbbi kiemelten fontos volt, ugyanis a személyzetnek a fekete csokornyakkendő volt az elvárt viselete, így ha valaki véletlenül feketét viselt volna a vendégek közül, könnyedén összetéveszthető lett volna a pincérekkel.

A hölgyek és asszonyok öltözéke kevésbé volt szabványszerű, nagyobb szabadság jutott nekik. Igaz, az elsőbálozó, frissen eladósorba került fiatal lányok esetében a hófehér ruha volt a kötelező, extravagáns ékszerek helyett pedig vékony aranylánc szerepelhetett csupán a kiegészítőik között, azonban házasság esetén – annak hiányában pedig a 25. életév betöltésével – a fehér ruhát kékre, esetleg rózsaszínre, vékony aranyláncukat pedig díszesebb gyöngysorokra, csinos fülbevalókra cserélhették.

A tánc

A 20. század kezdetén betört a csárdás és a palotás a budapesti táncparkettekre, ugyanakkor a 19. században még a klasszikus európai táncok, illetve a keringő volt a jellemző. Egy úriembernek kötelessége volt megtáncoltatni asztaltársasága valamennyi hölgyét. Az ifjak odaléptek a fiatal lányokhoz, és bejegyezték magukat a a táncrendjükbe, amelyet a lányok a ruhájuk övéhez vagy a legyezőjükhöz erősítettek. A táncrendjükben azoknak a fiatal férfiaknak a nevei szerepeltek, akikkel a kedves apukák előre lebeszélték a táncot a lányuknak.

Ha egy hölgy kezében borospoharat tartott, akkor tilos volt felkérni táncolni. Tudniillik ez egyértelmű jelzés volt a hölgy részéréről minden férfi számára, hogy ebből a táncból ő most ki óhajt maradni. Hasonló volt a helyzet, amikor a lány épp harsány csevegést folytatott valakivel, netán étkezett. Amennyiben a helyzet adott volt a felkéréshez, a lány még így is visszautasíthatta a felkérőt, akinek ezen tilos volt megsértődnie, tudomásul kellett vennie azt. Fordított helyzetben – amikor a lány kérte fel az ifjút – az úriembernek kötelessége volt elfogadni a hölgy felkérését.

Senki sem kérhette fel a személyzet egy tagját. Még ha hölgy tett is ilyet, a személyzet tagjának akkor is kötelező volt őt elutasítania.

A tekintély

Általában elmondható, hogy a legnagyobb tekintéllyel mindig a társaság legelőkelőbb tagja bírt, még akkor is, ha az illető előkelőségében a házigazdán is túltett. Egy udvari bálon például – mely nem volt ritka Magyarországon, hisz a királyi pár gyakran tartózkodott Budapesten a farsangi időszakban – ez a király volt. Ugyanakkor például egy fővárosi közbálon ez lehetett akárki. Ehhez a személyhez igazodott az étkezés: mindenki addig evett, ameddig ő, a fogások pedig az ő tempója szerint váltakoztak.

Az viszont elmondható, hogy talán még mindig a bál az ünnepélynek az a formája, mely jócskán hordoz magában formalitást, ami manapság egyre kevesebb eseményformáról mondható el.