Ljasuk Dimitry: A magány kellett ahhoz, hogy megtudjam, ki vagyok én és mire van szükségem

Dimi, aki öt éve kezdett bele régi álmába, a filmezésbe – melynek során már nemzetközi hírnévre is szert tett –, a mindennapokban reklámszakemberként dolgozik. Független alkotóként – támogatás biztosítása nélkül – filmjeit maga írja, fényképezi, rendezi, narrálja és vágja. A filmezést autodidakta módon tanulta meg.

– Hogy kerültél a Jóreménység-szigetre?

– A pandémia idején, amikor a kijárási tilalmat bevezették, nem akartam Budapesten maradni, a szigeten már ott állt a kunyhó, én pedig egy másik filmet szerettem volna forgatni benne, ami végül nem jött össze. Úgy gondoltam, hogy kipróbálom, milyen érzés abban a nádkunyhóban élni 1-2 hétig. Akkor ezt még egy kalandnak szántam, azt gondoltam, hogy milyen menő, hogy ott vagyok, miközben a világ be van szorítva a négy fal közé. De hamar rájöttem, hogy ez nem egy nyaralás, hanem egy kőkemény munka, mivel mindent magamnak kellett megcsinálnom.

– Mikor döntötted el, hogy készítesz ebből egy filmet?

– Két hét után döntöttem úgy, hogy szeretnék egy filmet csinálni. Annyira nehéz volt az a két hét magány, ugyanakkor annyira inspiráló, hogy azt éreztem, ezt szeretném megörökíteni. Elkezdtem a forgatókönyvet írni, miről is fog ez a film szólni. Sok gondolat volt a fejemben az édesapámmal kapcsolatban, így ez lett a film egyik alappillére, a másik pedig az útkeresés, az eddigi életem zsákutcáinak a felismerése és az elengedés.

A civilizációtól való elvonulás segített abban, hogy szembenézzek önmagammal és azokkal a fájdalmakkal, amiket eddig elnyomtam.

– Az ottléted inspirálta a filmet vagy a film ötlete inspirálta az ottlétedet?

– Az első időszakban több mesterkélt felvétel is készült, de amikor visszanéztem, éreztem, hogy ez nem jó, ez nem én vagyok, s onnantól fogva elengedtem az egész forgatókönyvet. Rajzok, gondolatok voltak, diktafonra felvettem az érzéseimet, s a végén, a vágás során fűztem össze az egészet, pont fordítva csináltam, mint ahogy a filmesek szokták. Szerintem épp ettől lett eredeti.

– Mennyire maradt ez bensőséges élmény, úgy, hogy közben folyamatosan forgattál?

– Egyszerűen nem vettem tudomást a kameráról. Arra jöttem rá, hogy az nem lesz jó, ha én amatőrként el akarok játszani egy főszerepet, ezért úgy döntöttem, hogy a kamerát leteszem, élem az életemet, megélem az érzéseimet és azt veszem fel. Nem volt operatőr, vagy stáb, arra törekedtem, hogy a képet úgy komponáljam meg, mintha egy festmény lenne, és a történetem lesz benne a cselekmény.

– Volt-e mélypont, amikor majdnem hazajöttél?

– Igen, az egyik ilyen télen, a hóvihar idején volt, amikor majdnem megfagytam, az egyértelmű fizikai mélypont volt, ezt mégis sokkal könnyebb volt átvészelni, mint egy lelki mélypontot.

– Miért maradtál a holtpontok ellenére?

– Nagyon kitartó típus vagyok és azt is megtanultam, hogy ha az ember nem tartja benne magát a nehéz helyzetekben és elmenekül, akkor sosem fogja megoldani. Amikor a szigetre mentem, szerettem volna szembenézni önmagammal, de akkor még azt sem tudtam, hogy valójában mivel fogok szembenézni. Nagyon sok mindenen az egyedül töltött idő során gondolkoztam el először, például, hogy számomra a szeretet és szeretetlenség mit jelent és miért ragaszkodom ennyire olyan emberekhez, akik nem tudják kimutatni az érzéseiket.

Talán nem véletlen, hogy sok néző azt jelezte vissza, hogy azért szerették a filmet, mert a karakter önazonos és hiteles.

– Voltak olyan pillanatok, amikor féltél?

– Nem, nem féltem. Amikor gyerek voltam, apám mindig azt mondta, amikor ködben késő este együtt mentünk haza, hogy „Dimi, ne félj, amíg engem látsz".

ott csak jó dolgok történhetnek velem. Most volt 10 éve, hogy édesapám meghalt, és most éreztem először, hogy békében, szeretetben, büszkeségben, megértve a mi kapcsolatunkat, képes voltam őt elengedni.

– Mi hiányzott a legjobban a szigeten?

– Sokakban felmerül, hogy a film végén a romantikus egymásra találás Gabriellával is valós eseményekre épül? Tényleg megtaláltad a szerelmet, amikor visszaköltöztél Budapestre?

– Már ismerkedtem egyszer a metrón a 2000-es évek elején. Volt egy szerelmem, akit úgy ismertem meg, hogy a táskáját hagyta ott, én pedig megkerestem őt utána és egy rövid időre egymásba szerettünk. Ez inspirálta a jelenetet, de amúgy a valóságban ez nem történt meg, ez egy fikció volt a filmben. A filmben szereplő Gabriellát Dorogi Fernandának hívják és boldog házasságban élő családanya és színésznő.

– Mennyire rohamoztak meg a női rajongók a film megjelenése után?

– És van már feleséged?

– Mit adott neked leginkább ez a hat hónap?

– Életem legjobb döntése volt ez a hat hónap. Egy Tisza-tavi El Camino volt, egy érettebb, erősebb, nyugodtabb férfi lettem általa, aki sokkal jobban ismeri és elfogadja magát és másokat is. Ezenkívül az emberi kapcsolataim is sokat változtak, sokkal tisztábbak, őszintébbek lettek.

– Hogy érzed, mennyire tartósak ezek a változások?

– Sok minden megvan a mai napig, és egy csomó olyan dolog van, ami újra feszültséget okoz bennem.

A szigeten kialakítottam egy páncélt, ami ezt elhárítja, de ez a páncél azóta sok helyen lyukas lett, átjöttek ezek a káros hatások. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy legszívesebben visszamennék a természetbe, hogy betömjem ezeket a lyukakat, hogy újra gyógyítsam magam, ezért amikor tehetem, akkor a Tiszán vagy a természetben vagyok. Ott van a helyem, ott vagyok jól, én nem arra születtem, hogy négy fal között éljem az életem.

– Mi lehet a titka a Jóreménység-szigetnek, hogy az utóbbi évek legsikeresebb magyar független filmje lett a mozikban?

- Azt gondolom, hogy beindította az emberek kíváncsiságát, hogy egy ember közülük fogta magát és kiköltözött a természetbe. A visszajelzések alapján az is sokaknak tetszett, hogy

A természet ábrázolása, az ember és a természet gyógyító kapcsolata pedig a városi embereket is megragadta és belső ösztönös vágyaikat hozta elő. Nagyon hálás vagyok a közönségnek, akik felemelték a filmet, ajánlották egymásnak és drukkoltak nekem, hogy a történetem figyelmet kapjon és sikeres legyen.

– Milyen érzés volt, amikor először láttad a filmet nagyvásznon?

– Milyen gyakran jársz vissza a Jóreménység-szigetre?

– A szigetből közösségi pihenőhelyet csináltam segítőimmel. Különleges hely lett. Nagyjából három hetente, mindig megnézem, hogy rendet hagynak-e, vigyáznak-e rá. Ilyenkor sokszor leülök a stégre és elgondolkozom azon, hogy amikor egyedül építettem és egyedül voltam ott hónapokig, sosem gondoltam volna, hogy ennek a történetnek ilyen nagy hatása lesz az életemre és másokéra is.

– Mi a következő álmod?

– Annyira megszerettem a filmezést, hogy ezen az úton szeretnék továbbmenni. Nyilván nem lehet nagyjátékfilmeket sorozatban csinálni, azt gondolom, hogy lesznek dokumentumfilmek, és természetfilmek is. Októberben mutatjuk be a mozikban az új természetfilmet: Tisza-tó az ember alkotta paradicsom címmel, amit Szendőfi Balázs rendezett Fehér Zoltán és én fényképeztük illetve én vagyok a szereplő, mesélő a filmben, aki végigvezeti a nézőt a különleges tavon. Úgyhogy máris van egy új filmem a mozikban.

és vegyék észre azokat az értékeket, amik bennük vannak, csak még nem tudták magukból kihozni! És lehet közhelyes, de soha ne adják fel az álmaikat. Egy életünk van.