Van az a pillanat, amikor lefekszel, körülötted csend, a lakás sötét, és a tested már majdnem álomba ringatja magát. De valami hiányzik. Nem a Netflix, nem a hűtő zaja – hanem valaki? Ekkor jön a nagy belépő: a párna. A hűséges, soha nem ítélkező, mindig ott lévő alvást segítő pajti. Csakhogy most kiderült, hogy ez az „ártatlan” gesztus nem is annyira ártatlan, mint gondoltuk.

Forrás: Shutterstock
Alvás párnát ölelve? Lehet, hogy nem egy olyan jó ötlet
Egy friss kutatás szerint azok, akik rendszeresen a párnájukba kapaszkodva alszanak el, gyakran gyerekkori biztonságérzet-hiányt hordoznak magukban. Vagyis lelkileg még nem nőttünk ki teljesen a plüssmacis korszakból, csak most a párnánk lett a felnőtt verziója a mackónak. És ha ez nem lenne elég, a pszichológusok még egy izgalmas diagnózist is hozzácsaptak: a Pán Péter-szindrómát.
Na de mi ez a rejtélyes kórkép, ami úgy hangzik, mintha a Disney írta volna?
A Pán Péter-szindróma nem hivatalos pszichiátriai diagnózis, hanem inkább egy viselkedési mintázat. Azoknál a felnőtteknél jellemző, akik nem igazán akarnak „felnőni” – nem szeretik a felelősséget, a kötöttségeket, és legszívesebben örökké a „mindenki hagyjon békén, játszani akarok” állapotban maradnának.
Kicsit olyan ez, mint amikor a huszon- vagy harmincéves ember lelkileg még mindig ott tart, hogy „komoly kapcsolat? Ugyan már, egy kisebb problémával is a szüleimet hívom fel.
És ha belegondolsz… hát, a párnaölelés bizony elég jól illik ebbe a narratívába. A párna ugyanis tökéletes partner: puha, megbízható, sosem vitatkozik, és mindig ott van, ha éjjel hirtelen egzisztenciális válság törne rád. Sőt, ha nagyon akarod, még vissza is ölel – legalábbis amíg el nem alszol.
Mit mondanak a szakértők?
A pszichológusok szerint ez a viselkedés sokszor a gyerekkori biztonság utáni vágyból ered. Emlékszel, amikor gyerekként a takaró alá bújva abban hittél, hogy onnan semmi rossz nem érhet? Nos, felnőttként ez a párna lett az új takaró. Csakhogy most nem a szörnyek elől bújsz el, hanem a hétfői meetingek, a számlák és a „miért nem ír vissza három napja?” kérdés elől.
Persze, mielőtt bárki is pánikba esne, nem kell rögtön pszichológushoz rohanni, csak mert szeretsz valami puhát magadhoz szorítani.
A jelenség inkább azt mutatja, hogy kapcsolódni szeretnél – még ha épp nincs is kihez. A párna pedig (sajnálatos módon) nem hagy el, nem ghostol le, és nem írja azt, hogy „bocsi, most nem akarok semmi komolyat”.
És hogy miért pont a szinglik körében a leggyakoribb ez a szokás?
Talán mert ők azok, akik éjszaka nem tudják kire tenni azt a reflexszerű öleléskésztetést, amit a testünk (és az agyunk) evolúciós okokból produkál. A párna tehát afféle pótkapcsolat – puha, de érzelmileg legalább stabil.
Van, aki szerint ez még aranyos. Van, aki szerint szomorú. De ha őszinték akarunk lenni, valahol mindannyian a párnánkba kapaszkodunk néha – még akkor is, ha mellette ott szuszog valaki. Mert a párna nem kérdez, nem értetlenkedik, nem húzza el a paplant, és főleg nem dönt úgy reggel, hogy „szerintem jobb, ha barátok maradunk”.
A pszichológusok szerint a megoldás nem az, hogy azonnal kidobod a párnádat (sőt, ne is tedd).
Inkább próbáld meg tudatosítani, hogy miért ad számodra biztonságot az az ölelés. Lehet, hogy csak egy kis öngondoskodásról van szó – de lehet, hogy a lelked még mindig Pán Péter módjára repked Sohaország felett, és nem akar leszállni a valóságba.
Szóval, ha ma este is a párnádhoz bújsz, csak tudd: lehet, hogy épp a belső gyerekedet vigasztalod. Vagy csak fázol. Egyik sem bűn, de az biztos, hogy a párna legalább mindig ott lesz, amikor senki más nem.


