A boszorkányokon túl: vámpírpánik Salemben


New England neve egybeforrt a hírhedt boszorkányperekkel, ám kevésbé ismert, hogy nem csak a seprűkön röpülő vasorrú bábáktól rettegtek a helyiek. Ugyanis a 18-19. században mániákus rettegés fogta el az embereket, hogy halott rokonaik vámpírok képében térnek vissza a halálból, így pánikszerűen exhumálták a holttesteket. Ahogy a boszorkányüldözéseken, úgy vámpírvadászat közben is elszabadult a pokol.

Az élőhalott vérszívókról szóló történetek valójában már az ókori civilizációk mitológiájában is helyet kaptak, de számos nép folklórjában is találkozhatunk velük. A babonák, hiedelmek azonban gyakran átszivárognak az emberek hétköznapjaiba, így történhetett például, hogy a 18. századi Kelet-közép Európában megszaporodtak a vámpírészlelések, melyre csak a nagy vámpírvitaként emlékszik a történelem.
A vámpírpánik hullámára a 18-19. században New England is jegyet váltott, épp az a hely, ahol alig két évszázaddal korábban a hírhedt boszorkányperek voltak. Megnőtt a halálozási ráta, szürkés, beesett arcú emberek estek ágynak, így a helyiek elhitték, hogy a halálból visszatérő rokonaik szívják ki a vérüket. A falusiak úgy vélték, hogy halott szeretteik éjjelente előbújtak koporsóikból, majd szépen lassan kiszívták az élők életerejét. Ennek a félelmetes babonának első sorban farmerek, elszigetelten élő emberek dőltek be, akik félelmükben igen messzire mentek, különösen Rhode Island és Connecticut államban.
Exhumálták a holttesteket, kivágták a szívüket, elégették belső szerveiket, hogy megakadályozzák szeretteik visszatérését. Ha folyékony vért találtak a holttestben, azt a hiedelem szerint démon szállta meg, a biztonság kedvéért gyakran le is fejezték a holttesteket.
Egyes esetekben odáig merészkedtek, hogy a csontokat összetörték és halálfejjé rendezték át. Hogyha ez nem lenne elég, olykor a rokonok belélegezték az égő rokonuk maradványaiból származó füstöt, olykor pedig a betegekkel etették meg az égésterméket. (Utóbbival a viktoriánus múmialakomák hagyományát követték.) Általában szűk családi körben történtek a rituálék, de Vermont államban például gyakori volt, hogy több száz ember vett részt a halottak elégetésében.
A legismertebb ilyen eset Mercy Brownhoz köthető, akiről a falusiak azt hitték, hogy vámpír, mivel haja és körme látszólag nőtt a koporsóban – utóbbi csak a bőr visszahúzódása miatti optikai illúzió. Exhumálása után holttestét elégették, majd öccsével megitatták hamvait, aki nem sokkal később betegségben elhunyt.
Az első vámpírexhumálás 1784-ben történt a connecticuti Willingtonban, míg az utolsó ismert eset 1892-ben a Rohde Islandi Exeterben történt. Ez az időintervallum egybevág a tuberkulózis-járvány tombolásával, mely 17786 és 1800 között a régió lakosságának mintegy 2%-át elvitte.
A tuberkulózis tünetei közé tartozott a szürkés bőr, beesett arc, jelentős fogyás, a betegek szájából gyakran csöpögött a vér, amikről úgy hitték, bizonyítékok vámpírok létezésére. A kór lappangása igen hosszú ideig tartott, így az emberek nem tudták, hogyan terjed, ami újabb táptalaj volt a babonáknak, amit csak tovább táplált a haláltól való félelem.
Érdekesség, hogy a források szerint maguk a new-englandiek nem is használták a vámpír kifejezést, azt csak a korabeli újságcikkek és kívülállók aggatták rá a kelet-európai vámpírtörténetekből.
A vámpírpánik akkor hagyott alább, amikor a német orvos, Robert Koch bebizonyította, hogy a TBC-t baktérium okozza.
Ahogy a boszorkányperek esetén, úgy a vámpírpánik idején is a babonák, valamint a kollektív félelem okozta az őrületet, mely remekül illusztrálja a mitológia funkcióját. Magyarázatot akarnak találni a világ működésére, amit tudományos ismeretek híján hiedelmekkel és természetfelettivel helyettesítenek be.



Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.