Gyermekkora óta színészkedik, a színház, valamint a szinkronstúdió a második otthona. Ugyanakkor Előd Álmos, a József Attila Színház művésze szerint a színészet egy rapszodikus szakma: ha van munka, akkor „csőstül jön”, de előfordul, hogy az embert egy ideig nem találják meg a jó szerepek. Ő jelenleg egy sűrűbb időszakot él meg szakmailag, de nem esne kétségbe akkor sem, ha nem érkeznének felé megkeresések. Többek közt triatlon- és ironmanversenyeken feszegetné saját határait, mint régebben tette, és ahogy a munkájában, úgy a versenyeken sem adná fel soha.

Túlzások nélkül állítható, hogy Előd Álmos jelenleg egyike a legjobban foglalkoztatott hazai szinkronszínészeknek, hangjáért egy egész ország rajong. De számos tévés produkcióban szerepelt, és évekig játszott a Nemzeti Színház színpadán. Jelenleg a szinkronos munkái mellett a József Attila Színház és a Partvonal Műhely előadásaiban bizonyít, feladatokból pedig akad bőven. Előd Álmossal beszélgettünk.

Forrás: József Attila Színház

Nagyon elfoglalt vagy, ezt a beszélgetést is nehezen tudtuk összehozni – megszokott számodra ez a feszített tempó, vagy csak most torlódtak össze jobban a feladatok?

Hihetetlenül intenzív a mostani időszak: a meglévő munkák mellett a napokban elkezdtem a Downtown Abbey újabb évadának szinkronizálását, és három darabot próbálok párhuzamosan – ezek közül kettőt a József Attila Színházban, egyet pedig a Partvonal Műhellyel.

Ilyen feszített tempó mellett mindig érdekes megtapasztalni, hogy hol van az ember teljesítőképességének a határa.

Jelenleg úgy érzem, pengeélen táncolok, de még jól bírom.

A fizikai korlátaidat viszont jól ismered, hiszen különböző extrém sportokkal, triatlon- és ironmanversenyekkel feszegetted már a határaidat.

Sokan nem is gondolnák, de a színészi szakma fizikailag is komoly kihívásokat jelent; bírni kell és tudni kell talpon maradni – ehhez a sport nagyon jó alapokat ad. Emellett a színészet szellemileg is megterheli az embert, hiszen rengeteg szerep szövegét kell egyszerre fejben tartani. Szerencsére ebben már van tapasztalatom, de

ha nehézségekkel is szembesülök, akkor sem szoktam feladni a dolgokat, nem vagyok olyan típus.

Viszont ennek ellenére is sokszor megterhel egy-egy előadás: Oidipusz bőrébe bújni, végigmenni vele az úton például sosem könnyű dolog.

Könnyen lényegülsz át a szerepekhez, illetve könnyen teszed le azokat az előadás végeztével?

Mindenkinek vannak rituáléi erre vonatkozóan, nálam karakterenként változó. Ami érdekesebb számomra, hogy hogyan veszem fel, hogyan képviselem a megformált karakter igazát-szándékát. Azt az embert, aki vagyok, akivé válok a színpadon.

Előd Álmos és Fila BalázsForrás: József Attila Színház

Hiszen mindig Előd Álmost mutatom meg, csak különböző karakterek szűrőjén keresztül. A színészi szakma egy állandó tanulás, olyan, mintha az ember folyamatosan az iskolapadban ülne. Vagy szöveget veszünk át, vagy energiát tanulunk beosztani, vagy azt, hogy lehet sokadszorra is úgy színpadra vinni valamit, hogy az még önazonos legyen, mégis mindig új.

A színházi és szinkronszínészi szerepeid ellenére az országos ismertséget neked a Jóban Rosszban hozta el. Milyen hatással volt a későbbi életedre, karrieredre a sorozat?

21-22 évesen az országos ismertség vagy helyreteszi az embert, vagy megbolondítja.

Én megtanultam, hogy a sok felszínes dolog közül mik az igazán fontosak.

Azóta forgattam több külföldi és hazai sorozatot is, szerepeltem kisjátékfilmekben és első filmesek alkotásaiban is. Nem érzem tehát, hogy a sorozat miatt megbélyegeztek volna.

Most rengeteg a feladatod. Ha egy színészt ennyi munkával árasztanak el, joggal érezheti magát felkapottnak?

Csak teszem a dolgomat. Ez a pálya elég hullámzó, két állapot van, amihez az embernek színészként hozzá kell szoknia: az egyik, amikor szinte egyetlen feladat sem találja meg, a másik pedig amikor „csőstül” jön a munka. Én nem vagyok az a kétségbeesős, unatkozós típus, aki a köztes állapotokban tétlenül ülne: ha éppen nem szinkronizálok, színpadon szerepelek, forgatok, vagy esetleg műsort vezetek, akkor sem unatkozom – feltalálom magamat.

Forrás: József Attila Színház

Annak idején a Nemzetiből való távozásod után mit éreztél? Hogy sikerült túllépned azon az időszakon?

Mintha kirántották volna a lábam alól a talajt. Sok évet töltöttem el ott. És milyen furcsa az élet, hiszen a Partvonal Műhely a József Attila Színházzal karöltve mindjárt megkínált Oidipusz szerepével. Ez a változás végül egészen más dimenziókat nyitott meg az életemben.

A József Attila Színházban tehát egy új otthonra leltél? Milyen kihívások elé állít jelenleg?

A színház az ember második otthona, én pedig rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy olyan kollégákkal vagyok körbevéve, akik a nehéz helyzetekben is mellettem állnak.

Kihívásokból pedig mindig van elég: jelenleg Márkó Eszter rendezésében a Füttyös kalandjai-t próbáljuk, ami egy nagy zenés mesejáték, és amiben én leszek a címszereplő. Azért örültem ennek a felkérésnek, mert Eszter darabjában látott tavaly először színpadon a kislányom – ez egy hatalmas élmény volt mindkettőnknek. A mesejáték egyébként nem egyszerű műfaj, pontosan, koncentráltan kell játszani, mert a gyerekeket nem lehet átverni.

Emellett Zöld Csabi rendez egy Mrozek-darabot, a Nyílt tengeren-t, ami három ember „hánykolódását” meséli el – ebből is egy nagyon izgalmas előadást fogunk csinálni. A Partvonal Műhellyel pedig a Bánk Bán-t próbáltuk, aminek szerdán volt az előbemutatója, és amiben Bánk szerepében álltam színpadra. Katona József művét Szabó Borbála szövegével dolgoztuk fel Telihay Péter rendezésében. Egy ekkora szerepet végigvinni hatalmas felelősség, főleg beavatószínházi formában, ahol ennyire „közel” vagyunk a közönséghez.

Előd Álmos és Kiss GáborForrás: József Attila Színház

Szinkronstúdióban számos karakter hangját kölcsönözted. Ki volt közülük a kedvenced?

Nem tudnék választani közülük! Ami engem illet, azokat a szinkronmunkákat szeretem, amikre akár évek múltán is büszke lehetek – ilyen lehet akár egy narráció egy ismeretterjesztő filmben vagy egy mozifilmszerep is.

Próbálok arra törekedni, hogy a munkám alapján vállalható legyek.

 Mi alapján döntöd el, hogy egy-egy karakter milyen hanghordozással, hangszínnel szólaljon meg?

Mindegyik ugyanúgy szólal meg: Előd Álmosként. Talán a rajzfilmek a kivételek...

A párod, Vadász Bea ismert szinkronszínésznő – a gyermekeitek felismerik már a hangotokat a tévéből?

A kicsi még csak kétéves, a nagyobbik pedig négy, és eléggé korlátozzuk, hogy mit nézhetnek a tévében. Ha viszont felfedezik a hangunkat, vagy hallják a nevünket egy-egy film végén, azt mindig szóvá teszik. De az nagyobb felfedezés volt számukra, amikor műsort vezettem, és a tévében láthattak.

Néha szoktunk arról beszélni, mi lesz, ha a gyerekeink is ezt a pályát választják,

de nagyon remélem, hogy nem fertőztük meg őket (nevet)!

Támogatott tartalom