Falusi Mariann: "Nekem mániám a szerelem" - Szily Nóra interjúja

Az az érdekes, hogy ha az ember elkeseredik, akkor a sors nem ad. Nem úgy van, hogy valami nagyon jó, és valami rossz. Vagyis ha a magánéleted egy kicsit üres, akkor kapod a szakmai dolgokat. Mindig egyszerre jön minden, ami jó, és aztán egyszerre megy el. Azt vettem észre, hogy neked kell megteremteni azt az egyensúlyt, ami a hullámvölgyekből és a hullámhegyekből áll össze az életeddé.

Mióta tudatos ez benned?

Most, hogy mondom neked. Amúgy nem gondolkodom rajta. Érdekes, hogy az ember időnként divatossá tud válni, időnként elveszítik, és soha nem lehet tudni, hogy mitől. És nem is töröm a fejem, mert világ életemben arra figyeltem, hogy csak azt csináljam, ami szembejön. Tehát hogy ne lépjek semmi után, ne hívjak fel senkit, és ne legyen soha még csak a késztetés se bennem, hogy én valamit csinálni akarok, hanem ami jön, azt jól oldjam meg.

Nem kell rágörcsölni, hogy jöjjön már valami?

Sokkal fontosabb a természetesség és a normalitás megőrzése, és az nem megy a görcsökkel. Így is épp elég nyomás dolgozik bennünk. Bennem baromi sok a megfelelni vágyás, és mindig kerestem azokat az embereket, akiknek megfelelhetek. Volt az apukám. Ő nem várt el tőlem semmit, csak szeretett úgy, ahogy voltam. De mégis azt éreztem, hogy meg kell neki mutatni, hogy oda kell rakni... Ő iszonyatosan nagy bizalmat szavazott nekem, mindig teljes értékű emberként kezelt, és tudtam, hogy nekem mindig a legjobban kell dönteni ahhoz, hogy ő büszke legyen rám - és akkor büszke volt. De erről nem beszéltünk soha, csak így utólag magyarázom meg magamnak. Akkor arra volt szükségem, hogy ő legyen az, akinek bizonyíthatok. De ez nem volt tudatos. Érdekes, hogy talán anyukám az egyetlen, akinek nem akartam megfelelni, mert ő valahogy annyira egyértelműen anyuka...

Elfogadott mindig?

Igen. Amúgy referenciaszemély egészen addig kell, amíg az ember rá nem jön, hogy nincs rá szükség - mert azt én teremtem, és igazából én vagyok. A legkritikusabb magammal vagyok. Pontosan érzem, hogy mi az, ami rossz, hiába mondják százan, hogy jó.

Visszamennél olyan pontjára az életednek, amin módosítanál?

Nem. Soha. Az út rendben van. Legyen az rossz, legyen az jó - legyen benne minden, mert akkor színes, és akkor van értelme. Az nem jó, ha valaki söpri előtted. Legyen feladat, amit meg kell oldani. És az is essen jól, hogy ha fáj - nem?

Hát... Az arányokon múlik szerintem. Merre billen a mérleg. Neked sokat fájt?

Hála istennek nem. Én érzelmileg vagyok fájós, én úgy ki vagyok kiszolgáltatva. Ha valamilyen munka elmegy, valamit nem kapok meg - azzal valahogy elfogadóbb lettem. Ha valami nem sikerül, ha második leszek, ha az nem magam miatt van, akkor nem zavar. Ha beletettem mindent, akkor el tudom engedni. De ha bántanak, érzelmileg csesznek ki velem, nem szeretnek, ha igazságtalanság ér - az rettenetesen zavar.

Eszedbe jut még az a kiscsaj, aki operaénekesnő akart lenni? Aztán elindult a jazz felé...

Igazából csak énekelni akartam. Bármilyen szinten és bárhol, csak énekelni, mert azzal jön ki a feszültség, azzal jön ki belőled, aki igazán te vagy.

Ne ríkass meg, mert erre nagy technikád van! Ez nagyon érdekes, éppen most egy nagyon furcsa állapotban vagyok, mert úgy érzem, hogy azzal, hogy működött és működik a Pa-Dö-Dő - egy hihetetlen burokban voltam húsz éven keresztül. És most emellett elindult egy egészen másfajta élet is. És azért érzékenyülök el, mert ez egy visszalépés oda, amikor 26 éves voltam. És most olyan, mintha ott folytatnám...

Mármint a húszonéves szólista Mariann?

Igen, igen. Sokan mondják, hogy látszik rajtam a változás. Egy nagy külső és belső változás. Ez pontosan ezért van, mert most valahol azt a vonalat viszem. De emellett ott van a biztos háttér, a Pa-Dö-Dő, ami megkérdőjelezhetetlen. Aminek a tudatában az, amit most csinálok, egészen másfajta értékekkel bír. Régen ez lett volna az útkeresés, hogy megteremtsem magam, pozicionáljam, hogy milyen is vagyok valójában. Most meg már tudom azt, hogy milyen vagyok: az a sok minden vagyok én, ami van. És most meg is tudom mutatni. Itt tartok.

A könnyeidben most öröm is van, meg fájdalom is?

Igen. Abszolút. Egyik oldalon az, hogy marha jó, hogy mindezt csinálom, mert kiteljesedem benne, és tényleg azt érzem, hogy szinte visszafelé megy az idő az életemben. Másrészt nagy kihívás, mert egyedül vagyok, ami nem szokott előfordulni. És ott van az a fájdalom, hogy nincs velem Györgyi. Miközben én mindig úgy érzem, hogy ott van. Akkor is, amikor egyedül lépek föl, mert akkor is magunkat viszem.

Hisz már beléd épült...

Mert bennem van. Pontosan. De ez borzasztó nehéz. Múltkor odajött hozzám valaki, és azt mondta, hogy "Ne csald meg a Györgyit!" De hát magammal nem tudom megcsalni! Miféle vád ez? Olyan furcsa, hogy azt hiszik, azért, mert valaki beteg, attól egyedül marad. Holott azt hiszem, hogy Györgyinél ideálisabb helyzetben lévő beteg nincs. Olyan szeretet veszi körül, annyit törődünk vele, hogy az sokszor talán még terhes is neki. Rákérdeznek, hogy miért megyek most olyan sokat egyedül. Hát azért, mert nem ülök mellé a székbe, de abszolút ott vagyok vele! Egyáltalán nincs elhagyva, megcsalva, vagy bármi. Szerintem az egyetlen lehetőség, hogy amire hívnak, azt csinálom! És persze Györgyivel is megyünk tovább.

Van benned bűntudat?

Egy pillanatig sincs. Bűntudat csak akkor van, ha bármi fenntartásod van magaddal szemben. Én mindig mindent maximálisan teljesítek mindenki felé. A teljesítek itt rossz szó, mert nem elvárásos teljesítésről van szó, hanem egyszerűen az adásról. Amire én képes vagyok, azt mindent odaadok.

Beszéljünk egy kicsit A Nagy duettről. Fantasztikusak voltatok!

Nagyon érdekes a viszonyunk Attilával. Teljesen megfoghatatlan. Olyan, mintha ezer éve ismerném, pedig szinte semmit nem tudok róla. Pontosan tudja a dolgát, és csinálja is. Egy igazi manus. Mámorító boldogság volt, hogy nem nekem kell kitalálni, utána menni, mert ő mindent hozott, és én, mint egy matracon feküdtem egy rohanó folyón. Na, ez volt Árpa Attila. Az ő kreativitása olyan szinten pihentetett engem, hogy azt el nem tudom mondani.

Te nem úgy töltötted az elmúlt éveket, hogy feküdhettél volna a matracon...

Soha! Ez volt az első olyan alkalom. Hiszen Györgyivel mindent ketten csináltunk.

Az egy összetámaszkodás volt, nem egy rátámaszkodás.

Igen. Ilyet még soha nem éreztem. Nem véletlen, hogy elkezdtem csajoskodni, mert volt időm és lehetőségem. Dolgom volt ezzel. Marha jó. Ez egy nagyon komoly adás-kapás. Egyszerűen természetes, hogy vagyunk egymásnak.

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy vágynál a támaszkodásra, de hogy igazából képtelen vagy rá - persze erről a magánélet kapcsán beszéltünk.

Ez változatlan. Ha egy olyan családban nősz fel, ahol az anyukád egy Beton Böske, akkor te is az leszel. Akkor nem azt a mintát fogod levenni, hogy hazajön a mackó apukád, aki rávág egyet az asztalra és ott a meleg vacsora. Ha azt látod, hogy az anyukád este 9-kor jön meg a munkából, mert munkamániás, akkor te is az leszel, mert azt követed.

Akartál ezen a mintán változtatni, vagy neked ez egy kényelmes bekecs?

Nem kényelmes bekecs, hanem ez az egyedüli mód. Mindig gyengeségnek éreztem azt, amikor egy nő ilyen tesze-tosza, és dermedten néztem a fiúkat, hogy mit ugrálnak körülötte, mikor ennyire béna? Mennyivel egyszerűbb az, hogy én mindent megcsinálok? Nem értettem, hogy ezt miért nem becsülik. Pedig sajnos ez van. Én pedig képtelen vagyok arra. Valahogy az ember ezt is sugározza magából. De hát rólad beszélek, Nóra! Ne szórakozzunk már! Érdeklődő tekintettel nézel rám, mintha nem lenne ismerős a helyzet!

Oké, oké, de most nem rólam van szó, hé! De mindezzel együtt jóban vagy magaddal?

Abszolút! Én imádom azt, amit látok, ha magamra nézek. Szeretem a ráncaimat, szeretem, hogy csúnya vagyok, ha össze van zuhanva az arcom, ha fáradt vagyok. De ez mindig is így volt. Nem szeretem a túlspilázott dolgokat, amikor valaki összevissza varratja magát, amikor elégedetlen. Vannak dolgok, amiket kapunk. És persze vannak olyanok, amikkel szembe tudunk menni, de azért nem ezek a legfontosabbak.

Most a külsőségekre gondolsz?

Igen. Amíg ez nem egy egészségügyi dolog volt, addig ezzel a külsővel el lehetett játszani. Hogy minket egyáltalán nem zavart a 600 kiló, hogy nagy a fenekünk és lóg a hasunk. De amikor elkezdett bántani, akkor viszont tettem ellene. Látványosan, és élvezem is, mert büszke vagyok, hogy megcsináltam.

Talán furcsa kérdés, de gondolkoztál már azon, hogy vajon miért ezt a testet kaptad? A porhüvelyünk bizonyos dolgokat determinál. Különösen a mostani világban...

A normál kontúrunk még nem. Én 48 kilós voltam harmadik gimnazista koromig, és seggig érő hosszú szőke hajam volt. Azzal nem volt semmi baj. Gyerekmanöken voltam, abszolút arányos. A pubertásban jöttek a gondok. Amikor találkoztam a szerelemmel, az első férfikapcsolattal - akkor kezdett elmenni hirtelen a súlyom. Allergiás is lettem. Biztos sok mindent nem tudtam jól feldolgozni, és ha most visszagondolok, akkor azért, mert nem voltak meg a női mintáim. Nem tudtam mit kell csinálni, ténferegtem magamon belül...

Azt is mondják, hogy a kilók rejtőzködést, hárítást jelentenek.

Abszolút. És akkor szépen elkezdtem "fölrejtőzködni" pár kilót. Aztán egyre többet. Voltam 72, ami még mindig normális lett volna, csak aztán találkoztam Györgyivel. Hasonló léttel és súlycsoporttal - és akkor egyszer csak ez egy dizájnná vált. Nem tettünk azért, hogy kövérek legyünk, viszont megerősített bennünket a saját valamilyenségünkben, és akkor ezt simán magunkra vettük, nem is figyeltünk rá.

Ezt sem bánod?

Egyáltalán nem. Mindig meg tudunk mindent magyarázni. Például ezt úgy, hogy akaratunkon kívül is élharcosai lettünk valaminek.

Hogy el tudd fogadni, ha más vagy.

Pontosan. Hogy nem azt kell nézni, hogy valaki milyen kövér, hanem azt, hogy azon a kövérségen belül mi meg tudtuk csinálni ugyanazokat a koreográfiákat, amiket a sovány táncosok, tehát hogy ugyanúgy lehet működni attól, hogy bármiféle hibád van. Ne az legyen a fontos, ne arra fókuszálj!

A fordulatot az hozta, hogy kaptál egy stoptáblát tavaly szeptemberben, amikor rosszul lettél?

Kaptam egy stoptáblát, de nem az volt a lényeg, hanem hogy 50 fölött egyszer csak följött rám több mint húsz kiló. És az rossz volt. Én azért nem iszom, nem kábítószerezem, mert nem szeretem azokat a dolgokat, amikor nem az enyém a kontroll. És amikor a súlyom így elszaladt, azt éreztem, hogy ez már az ellenőrzésemen kívül van. Tehát addig, amíg én akarok kövér lenni, addig az vagyok. De amikor a testem mondja, hogy na, jó, akkor ez most így lesz, és megrántja a vállát, azt nem hagyom.

A ránk való igény is. Ez nagyon érdekes. Mentem valamelyik nap a boltba, és egy nő mellettem tolta kocsiban a kisgyerekét, és mondta: "Na, nézd, én ezen a nénin nőttem fel..." Az a korosztály már a gyerekeit neveli. Jó dolog, hogy a zenekar nem egy emlék, hiszen ma is van, elérhető, és ha elmegyünk egy buliba, még mindig sokan jönnek, és nagy sikerünk van - ez nem járt le. De most csináltunk egy gyerekműsort, egy lemezt, hogy ez a korosztály a gyerekeinek is meg tudja mutatni, hogy annak idején mi a csudát szeretett. És emellett van egy másfajta toleranciaelvárás, hogy igenis, ha elfogadtak minket lila hajjal, kövérnek, akkor most fogadják el, hogy van egy sérült ember a színpadon. A gyerekek feljönnek, tologatják a Györgyit, az ölébe ülnek. Szerintem a teljes jogú élethez hozzátartozik az, hogy téged teljes jogúnak nézzenek. Legyen csak az, hogy a sérült ember nem bújik el, hanem kiáll a színpadra, és hogy ha szeretik és ismerik őt, akkor már nem azt fogják nézni, hogy kerekesszékben ül, hanem azt, hogy énekel.

Tulajdonképpen minden működik, és mégis érzek benned valami szomorúságot...

Nem vagyok hivalkodóan vidám ember.

Kifelé csilingelsz, és abban a pillanatban, ha eggyel közelebb lépek, és odaengedsz, akkor megjelennek a könnyek...

A sírás feldolgozás. Ha most elfojtanám, és csak csilingelnék, akkor kapnék egy miómát holnap, vagy valamit... Ezek inkább a bátor könnyek, mert a feszültségnek valahogy ki kell jönnie.

Milyen feszültség?

Ezer dolog, emberi kapcsolatok, közelség, hiány, rohangászó érzelmek, hétköznapi lépések. És például, hogy az élettől milyen igazságtalannak tartom a Györgyi betegségét. Hogy én mindent meg tudok oldani, és mindenre mindig képesnek érzem magam - ez itt a határ. Ezt nem. De aki már élt együtt ilyen közelségben sérült emberrel, az pontosan tudja azt is, hogy ez mennyire feldolgozhatatlan, ugyanakkor pedig mégis mennyire természetessé tud válni így az élet. Ez ilyen kettősség...

Karmikus találkozás, ami megadatott a barátságban - csak a szerelemben nem?

A szerelemben is megadatott. Annyi volt, amennyi volt. Iszonyatosan jó barátság lett belőle. Sokkal mélyebb, és sokkal értékesebb, mint amikor szerelem volt.

El tudtad engedni azt, hogy repes a lelked?

El. Azt a kétségbeesett szeretetvágyat, azt teljesen el.

És a helyére újat beengednél?

Naná. Figyelj, nekem mániám a szerelem. Vágyom rá. És nem zavar a szerelem fájdalma sem. Most nyitott vagyok, és teljesen máshogy is viselkedem. Jobban észreveszem a pasikat, jobban észreveszem a figyelmet...

Már kinyíltak az ajtók?

Igen. De ez egy nagyon komoly meló volt. És egyébként ez is benne van a sírásban, hogy ez így jó. Nem a felszabadulás, hanem a nyitottság. Én imádom ezt. Mindig attól félek, hogy elveszítem a nyitottságomat, a rugalmasságomat. Hogy képes legyek! És még azt érzem, hogy az vagyok, és nem akarnok módon. Nem az van, hogy úristen, ide egy pasit gyorsan, hogy az enyém legyen, vagy hogy egy munka az enyém legyen! Nincs akarás. Bármi jöhet. Ez az állapot a legjobb, ami létezik. Szabad vagyok!