Kocsis Tibor: "Nekem új utat szánt a sors" - Szily Nóra interjúja

Ha 2011 január elején beszélgetünk, akkor mit mondtál volna az éves terveidről?

Érdekes, hogy akkor szinte semmi olyan dolgot nem fogalmaztam volna meg, ami végül is megtörtént velem. Nagyon másként indult az évem. A legfontosabb az volt, hogy beköltözzek a lakásomba. Hitelt intéztem, nézelődtem, bútort válogattam, nagyjából ezek töltötték ki a mindennapjaimat. Az X-Faktor derült égből villámcsapásként jött. Nem mondanám, hogy annyira tudatos volt - akkor még. Bár azért motoszkált bennem a gondolat.

Arra, hogy ez benned van, igazából mikor jöttél rá? A kicsi Tibó már az oviban bőszen énekelt?

Igen. Mindig énekeltem, amióta az eszemet tudom. Gyerekkoromban nyilván a szüleim és a tanáraim hatására, akik meglátták bennem a tehetséget. Hála nekik, hiszen ők indítottak el ezen az úton. A színpad szeretete is nyilván oda vezethető vissza, hogy nemcsak énekes vonalon, hanem prózamondó, mesemondó versenyeken is folyamatosan ott voltam a szüleim hatására. Hozzászoktattak ahhoz az érzéshez, hogy a szereplés nem egy rossz dolog. Tinédzserkoromtól tudatosult bennem az, hogy az énekléshez van tehetségem, és mutálás után - mikor kialakult a végleges hangom - már magamtól iratkoztam be énektanárhoz.

A szüleid sokoldalú gyereknek akartak nevelni, aki jól tanul az iskolában, de mellette megkapja a sportot, a zenét?

Pontosan. Tőlük meg is kaptam minden lehetőséget, és a szabadságot is arra, hogy azzal foglalkozhassak, ami igazából érdekel. A sport soha nem volt az erősségem, de abba is belekóstoltam. A zongorát ellustálkodtam, de az éneklésnél ösztönösen éreztem, hogy szeretem, mert örömet okoz.

Mindez Kecskeméten, Lajosmizsén történt. Az a gimnazista srác karrierről álmodott?

Szerintem az ember tinédzserkorában tud a legnagyobbakat álmodni, akkor fogalmazódnak meg benne olyan világmegváltó tervek, amikről még nagyon azt hiszi, hogy meg is lehet csinálni. Mindenkinek vannak ilyen vágyai, aztán sajnos mindenki felnő egy kicsit, és a többség úgy gondolja, hogy oké, én szeretnék színész lenni, de aztán mégis jogra megyek. Tehát győz a racionalitás.

Önbizalommal teli kölyök voltál? Hittél abban, hogy egyszer sikerülni fog, vagy csak álmodoztál?

Szerintem annyi önbizalmam volt, mint egy átlagos kamasznak - magyarul semmi, vagy legalábbis kevés. Ebben is sokat köszönhetek apukámnak, aki soha nem azt mondta, hogy "kisfiam, oké, hogy ilyen terveid vannak, de azért mi is leszel, ha nagy leszel?" Kicsit furcsán tekintett a dologra, hiszen nincs művész a családban, de soha nem tiltotta. Ráadásul mindig hitt bennem, és azt mondta, hogy "te vagy a legjobb!. Én így nőttem föl, és még ha tudtam is, hogy ez nem feltétlenül igaz, akkor is magammal tudtam vinni, és erőt adott.

Jó fiú voltál, akinek nincs intője, jól tanul, nem jár az iskola mellé?

Bár lehet, hogy sokaknak ez csalódást fog okozni, de én sokáig tényleg mintagyerek voltam. Tudod, minden szülő álma! Jó tanuló, nem verekszik, kijön az osztálytársaival, udvarias, szépen beszél a tanárokkal, eljár különórákra, még ha néha utálja is. Ahogy apukám mesélte - nagyjából tudom is magamról -, velem soha nem volt semmi gond kisgyerekkorom óta. Felraktak egy lemezt, és én elhallgattam egész délelőtt úgy, hogy ültem egyhelyben, eljátszottam a legóval. Nagyon békés és hálás gyerek voltam.

Aztán jött egy fájdalmas időszak. Szerintem két dolog alakít sokat az ember személyiségén: a boldogság és a bánat. Egy nagy törés. Kamaszként veszítetted el az édesanyádat.

Igen. Hát akkor nagyon gyorsan felnőttünk a nővéremmel együtt. Egyrészt az, ami történt, önállóságra nevelt, másrészt viszonylag gyorsan szembesültem az élet nehéz és kegyetlenebb oldalával. Amikor az embert valami olyan igazságtalanság éri, amit akkor úgy érez, hogy nagyon nem érdemelt meg.

Bezárkóztál? Vagy ki tudtad magadból adni?

Azért volt nehéz, mert '94-ben bekerültem egy hatosztályos gimnáziumba, akkor lett beteg anyukám, és még nem voltak barátaim. Nagyon bezárkóztam. Rossz volt, hogy úgy jártam iskolába, hogy senkinek nem tudtam elmondani, hogy a mama beteg, és nincs otthon velünk, kezelés alatt áll, és majdnem az utolsó pillanatig nem tudott róla senki. Egyedül cipeltem az egészet. Aztán már elmondhattam volna, de valami mindig meggátolt benne. Egyébként otthon sem szerettünk erről beszélni. A lényeg az, hogy ez egy nagy teher volt, és amikor elveszítettük, tényleg óriási igazságtalanságnak éreztem a sorstól. Megkeményedtem, de akkor már szereztem annyi barátot, hogy tovább segítettek.

Megnőtt a teherbírásod?

Igen, hisz én egy olyan dolgot kaptam meg tinédzserként az élettől, amit jobb esetben valaki csak nagyon későn él át, amikor ez már könnyebben elfogadható, hisz ez az élet rendje. Akkor ez abszolút nem volt az. Sok dolgot átértékeltem. Onnantól a kis problémák nem voltak többé gondok. Ez a mai napig elkísér. Ha valaki a gondjaira hivatkozik, akkor elmondom neki, hogy hidd el: történhet ennél nagyobb baj.

Azt mondtad, gyorsan felnőttetek. Véd- és dacszövetség lett a család.

Abszolút. Nyilván volt egy nagyon nehéz időszak, amit túl kellett élni, de ez alatt a nővéremmel nagyon összekovácsolódtunk. Most már a húgommal is, csak akkor ő még nagyon kicsi volt, 4 éves, amikor anyu elment - őt a tenyerünkön hordoztuk.

Édesapádnak kellett az egész családot egyben tartani. Neked ő példaképed?

Mindenképpen. Nagyon nehéz időszakokat élt át, volt, amikor mi segítettük át bizonyos holtpontokon, de alapvetően egy nagyon erős ember és most már hogy fölnevelt három gyereket, tényleg mondhatjuk, hogy példakép lehet.

Mennyiben hasonlítasz rá és mennyiben anyukádra?

Jó kérdés. Sok szempontból hasonlítok apukámra. Ő is egy higgadt, visszafogott ember, őt sem láttam még nagyon kiborulni. Azt hiszem, jellemvonásokban rá hasonlítok, de anyukám lénye is bennem van. Nehéz így kettéválasztani a dolgot, mert ők maguk is eléggé hasonlítottak egymásra, szerintem azért is találtak egymásra annak idején. Ami biztos, hogy a hangomat anyukámtól örököltem, a zenei örökség tőle jön. Ő volt, aki énekelt a családban.

Jól sejtem, Tibó, hogy te az életedben ritkán sírtál, vagy csak titokban?

Ritkán sírtam, mindig a nagy pillanatokban. Általában utólag sírok, sohasem az adott percben, mert kell egy kis idő, amíg feldolgozok bizonyos dolgokat, aztán örömkönnyeket hullatok vagy éppen bánatkönnyeket. Nem vagyok annyira szentimentális, mondom ezt úgy, hogy közben egy filmen is simán el tudok pityeredni...

A műsor alatt azt éreztem, hogy fokozatosan nyíltál meg. Egyszer csak ki tudtad nyitni a szenvedély bugyrát, a fájdalomét, mintha hétről hétre egy belső utat is jártál volna önmagadban.

Igen, én a műsorban is akkor tudtam igazán megnyílni, amikor biztonságban éreztem magam. Nekem ez kell ahhoz, hogy ki tudjak tárulkozni, és ez nagyon sok rétegből állhat. Jelentheti a színpad biztonságát, és persze azokat az embereket is, akik körülvettek: versenyzők, felkészítők, stábtagok - gyakorlatilag mindenki, aki a sikeremért dolgozott.

Visszaköltöztél abba a lakásba, amit épp egy éve építgettél. Most milyen otthon lenni?

Hát rossz volt hazamenni, de ugyanakkor jó is. Még akkor is, hogy ha még nem tudtam teljesen belakni a lakást, de mégiscsak az enyém, és már sok minden köt oda.

Mondd, a szíved most csak a zenéért dobog, vagy oda beférkőzhet valaki más is?

Nyitott vagyok alapvetően.

De tudod, hogy az is nehezebb lesz...

Nehezebb lesz, tudom, ezzel még nem volt időm szembesülni, de a későbbiekben nyilván elő fog fordulni, hogy amikor megismerkedek valakivel, el kell döntenem azt, hogy vajon miért engem akar. Tartom magam olyan jó emberismerőnek, hogy mindenféle közeledés szándékát viszonylag könnyen meg tudom ítélni, de tudatosan soha nem terveztem se szerelmet, se karriert - mindig történtek velem a dolgok. Továbblendült az életem egyik pontról a másikra. Szerintem így lesz ezzel is: egyszer csak fölbukkan valaki.

Szoktál magadnak határidőt adni, fogadalmakat megfogalmazni?

Nem jellemző. Ennél kényelmesebb vagyok. Én az a ló vagyok, akit néha azért ütni kell egy kicsit, hogy szedd össze magad és csináld. Kell egy kezdő löket ahhoz, hogy rájöjjek, tényleg érdemes valamivel komolyabban foglalkozni. Most ez megvan, abszolút húzok, megyek magamtól, de határidőket nem szoktam magamnak szabni, mert nem gondolnám, hogy bizonyos időkorlátok közé kellene bármit is szorítani. Hadd történjen, aminek történnie kell.

Tudod, nekem az a legszebb üzenet a te indulásodban, hogy halad az ember egy sínen, és aztán mégis merészel váltani...

Ezt az Aréna koncerten meg is fogalmaztam a "Nem adom fel" című dallal, ami kifejezi az eddigi életemet. Hogy vannak álmok, amikért kitartóan küzdeni kell, és lehet, hogy vannak időszakok, amikor picit leteszünk róluk, de nem szabad őket elfelejteni, és feladni! Nekem ez egy gyerekkori álmom volt, ami 30 évesen teljesült! Biztos, hogy másoknak is vannak - hát tessék őket megvalósítani! Olyan jó érzés!