Erdélyi Mónika mesél az anyaság szépségeiről

"Mindig is készültem az anyaságra. Amikor a gimnáziumban szóba került a gyerekvállalás, már akkor tudtam, hogy nekem legalább egy, de inkább két-három gyerekem lesz majd. Nagyon boldog családban nőttem fel, anyukámmal is mindig jó volt kapcsolatom, és ezt a mintát vittem tovább. Az első lányomat is abszolút terveztük, férjhez mentem, egy idő után szerettünk volna gyermeket - számomra ez a világ rendje. Annyira vártuk és terveztük Vikit, hogy semennyire sem forgatta fel az életünket. Átalakította persze, hiszen mindent alárendeltünk neki, de ezt természetes folyamatként éltük meg. Anyukámnak is mindig én voltam az első, így számomra sem volt furcsa megtenni ugyanezt a lányommal. Nagyon szeretem a gyerekeimet, azt gondolom, hogy igazi anya vagyok, egyfolytában azon jár az agyam, hogy nekik mindenük meglegyen. Mellette persze dolgozom is, így nem könnyű anyának lenni, hiszen sosem gondolhat az ember egyszerre csak egyféle dologra. Listákkal a fejemben kelek és fekszem, számon tartom, mikor mit kell elintézni, megvenni, mikor hova kell vinni őket."

Mónika életében gyermekeié a főszerep, és most, hogy nagyobbak, jobban aggódik értük, mint korábban. "Nagyon aggódós anyuka vagyok, bár nem viszem túlzásba. Nem vagyok hisztérikus, ha tíz percre kikerül a látóteremből valamelyikük. Vannak azonban dolgok, amikből nem engedek. Ilyen a hazaérés utáni kézmosás vagy a zokni: a lányok mindig is érzékenyebbek voltak a fiúknál, így arra allergiás vagyok, ha a hideg márványpadlóra zokni nélkül lépnek rá. Kiskorukban akkor voltam igazán nyugodt, amíg velem voltak, mert tudtam, hogy velem jó helyen vannak. Amit én főzök-sütök nekik, az csak jó lehet, ha velem beszélik meg a dolgaikat, az a lehető legjobb. Most, hogy már iskolások, óvodások, muszáj szabadabbra engedni és arra is nevelni őket, hogy később le tudjanak válni. De addig sem hívogatom őket naponta huszonötször, mert megbízom bennük. Amikor pedig együtt vagyok velük, nem a mennyiségi, hanem a minőségi idő számít."

A műsorvezető nevelési elveiben is követi édesanyja példáját, a szigorúságot vagy a fenyítést pedig hírből sem ismeri. "Azt végtelenül elítélem, amikor egy felnőtt visszaél a hatalmával, és mivel erősebb, ő mondja meg a gyerekének, hogy mi legyen. Azt a gyerekeket mi akartuk, nem lehet, hogy csak ő igazodjon mindenben hozzánk. Nálunk az a családi szabály, hogy először mindenki, tehát a gyerekek is elmondják, mit szeretnének, és azt a döntést hozzuk meg közösen, ami a lehető legtöbb családtagnak megfelel. Mindig megkérdezem a lányaimat, mi a véleményük. Kész logisztikai központ vagyok: akár nyaralásról, akár egy hétvégi ebédről van szó, nálunk kerekasztal van, mindenki elmondja a véleményét. Szerintem ennél jobban nem lehet gyereket nevelni, hiszen kell, hogy érezze, ő nagyon fontos, és számít a véleménye, de nem minden esetben az a döntő, tehát alkalmazkodni, beilleszkedni is megtanul. Azt a szót pedig, hogy szigorúság, nem ismerem: anyukám sem alkalmazta sosem, helyette mindent megbeszéltünk, és én ehhez szoktam hozzá. A fenyítés a gyenge szülők fegyvere. Nálunk más a családi minta. Amikor kislány voltam, minden hónapban a családi költségvetést is megbeszéltük, és később mindig tudtam, hogy kell beosztani a pénzt, de főzni is tudtam tízévesen, mert így neveltek. Kiver a víz, mikor hallom, hogy egy nagylány nem tud főzni - nálunk még a férfiak is tudnak. Az ötéves lányommal is együtt sütünk-főzünk, persze őt nem engedem a tűzhely közelébe, de segít kekszet szaggatni, vagy kalácsot gyúrni, a nagylányom pedig profin elboldogul a konyhában. Ezt látta tőlem, ez a természetes, hogy mindig van otthon főtt étel, ha máshogy nem, lefagyasztva a hűtőben, mert ételt rendelni vagy készételt vásárolni szinte sosem szoktunk."

Mónika a televíziós feladatait is könnyedén össze tudja egyeztetni az anyasággal. "A kettő együtt nem olyan vészes, a tévés munka egyik nagy előnye, hogy nem kell minden nap bemenni, vannak szabadnapok, amikor sokkal több időt tudok a gyerekekkel tölteni. Nyilvánvalóan a nagyszülők is segítenek, de van bébisztterünk is, így némi szervezéssel összeegyeztethető a munka és a gyereknevelés. A kicsinél két-három hónap után vissza kellett mennem forgatni, de vittem magammal a babát, mert a szoptatás számomra szent, abból nem engedek, így a szünetekben megszoptattam, addig pedig anyukám vigyázott rá. Havonta nyolc ilyen napot kellett kibírni, így ez vállalható volt."