Ördög Nóra: Legyél Mikulás egy napra!

A napokban azon gondolkodtam, hogy hogyan fogom a gyerekemnek megmagyarázni, amikor valamelyik iskolás társa lebuktatja majd a Mikulás-sztorit, hogy nem arról van szó, hogy éveken át hülyítettük a messziről jött szakállas bácsi történetével. Sőt, nem az van, hogy nincs Mikulás, hanem épp ellenkezőleg: valójában minden ember Mikulás, vagy Mikulás lesz egyszer. Mert hát tényleg ez az igazság.

Mindenkinek kell, hogy legyen valaki a közelében, akinek szeretne az éj leple alatt meglepetést szerezni, akinek szívesen csempész a cipőjébe egy kis szeretetet és törődést. Nem is tudom, létezik-e ennél kedvesebb cinkosság, mint ami mindannyiunkat összeköt az évnek azon az egy bizonyos éjszakáján. Aligha.

A szüleim nagyon ügyesen csinálták annak idején, évekig tényleg semmit sem sejtettem. A Mikulás mindig jött, és mindig nagyon képben volt velem és az öcsémmel kapcsolatban, és még az sem volt gyanús, hogy amikor néha személyesen is tiszteletét tette nálunk, pontosan ugyanolyan sportcipőt viselt, mint Sanyi bácsi a kultúrházból.

Gyerekfejjel az a tény sem okozott zavart, hogy a kedves szakállas kisöreg felbukkant az oviban, aztán egy napon belül összefutottunk vele az élelmiszerboltban, sőt, még anyukám munkahelyén is, és még véletlenül sem nézett ki kétszer pont ugyanúgy. Néha már annyira átlátszó volt a dolog, hogy egy kicsit azt is hiszem, gyerekként az ember szándékosan ilyen jó fej, és azért hagy figyelmen kívül minden gyanús jelet, mert valójában ő is hinni akar.

Egészen általános iskolás korig - amikor is jön egy óvatlan elszólás, vagy egy jól értesült osztálytárs, aki felvilágosít mindenkit. Nálunk azt hiszem, én voltam ez a nagyon kedves, aki képbe tette a többieket a Mikulást illetően. Nem vagyok rá büszke, de akkor nagyon nagylánynak éreztem magam, hogy megdönthettem egy ilyen évek óta tartó dedós átverést.

Érdekes módon nem voltam dühös, amiért évekig az orromnál fogva vezettek, mert azért azt már éretlen gyerekfejjel is éreztem, hogy a legnagyobb erő, ami a Mikulás-mítoszt mozgatja és életben tartja, az mégiscsak a szeretet. (Annál inkább voltak dühösek a felvilágosított osztálytársak szülei, de ez egy másik történet...)

Egy évvel később már alig vártam, hogy kileshessem apukámat és anyukámat, ahogyan éjszaka belopóznak a szobánkba, és összehangolt akció keretén belül egyikük a tesóm, a másik az én cipőmbe gyömöszöli - a lehetőségekhez mérten hangtalanul - a zizegő zacskós piros csomagot. Sok év alatt talán ha egyszer csíptem el őket, szóval nagyon ügyesen csinálták, de azt tudom, hogy minden Mikulásos éjjelen felébredtem, és odaszaladtam az ablakhoz, megnézni, hogy vajon tettek-e már bele valamit. Leírhatatlan boldogságot éreztem, amikor láttam, hogy igen, mert ez nekem akkor azt jelentette, hogy minden rendben, béke és biztonság van, hogy nagyon szeretnek minket, és az élet más területén sem lehet olyan nagy gond, ha van figyelem és energia életben tartani a Mikulást!

Így aztán felnőtt fejjel sem mulasztom el, hogy minden évben Mikulássá változzam egy napra! Sőt, alig várom! Jobban, mint azt, hogy az én Mikulásom tesz-e az én cipőmbe valamit! (Azért persze, tegyen...) Imádok titokban csomagolni, levelet írni a kisöreg nevében, viccelődni a virgáccsal, éjszaka felkelni és kilopakodni, hogy másnap reggel már közösen folytatódhasson a színdarab: igen, bizony itt járt a Mikulás!

Most már tényleg nyakunkon a karácsony, szóval legálisan is lehet érzelgősködni, nem csak az ilyen - a hormonjai miatt egyébként is hiperemocionális - kismamáknak, mint én. Arra jutottam, most bele kell, hogy férjen, hogy csöpögősen azt írjam, amíg van szeretet, addig Mikulások is mindig lesznek, és lehet, hogy a gyermekmesékből kinőttünk, de amíg hinni tudunk a szeretetben, addig tulajdonképpen a Mikulásban is hiszünk!

És én büszke vagyok arra, hogy a mai napig hiszek!

És ti? Írjátok meg nekem!