Van még olyan ember, aki komolyan tudja venni az olyan világvégéről szóló, riogató jóslatokat, mint a 2017. szeptember 23-áról íródottat?

A legutóbbi, amire emlékszem, épp akkor ért volna minket, amikor Kornél fiunkkal voltam várandós. Egy hónap volt hátra a szülésig, 2012 decemberében, mert a Maja naptárnak pont ekkor vége szakadt. Én azonban egyetlen pillanatra sem álltam meg, folytattam a bevásárlást, a babaszoba szépítgetését, hogy minden készen álljon, mire elsőszülöttünk megérkezik. Csak utólag esett le, hogy túl vagyunk a megjósolt dátumon.

Az ember képtelen elfogadni, hogy egyszer eljön a vég. 

ApokalipszisForrás: Thinkstock

Az utolsó pillanatig reménykedünk, és azt gondoljuk, hogy az igazán rossz dolgok velünk egyszerűen nem történhetnek meg. Főleg nem egy olyan, amerikai katasztrófafilmbe illő apokalipszis, mint a totális megsemmisülés, a világvége. Annyi rettegést keltő szörnyűség fenyegeti nyugodt kis életünket. Az atomháborútól kezdve, a pusztító viharokon át, földrengések, tűzvész vagy árvíz, egészen a járványokig, és még sorolhatnám. Mégis úgy hiszem, az emberiség sorsa a sötétebb időkben is az egyensúlyra épül.

Ha túlsúlyba kerül a sötétség, a fény előbb-utóbb, utat tör magának. Még a történelem legsötétebb korszakaiban is voltak olyan fénylő, jóságos lelkek, akik ugyan rejtőzködtek, mégis minden tőlük telhetőt megtettek, hogy jóságukkal javítsanak a kibillent mérleg állásán. Olyanok, akik érezték, mi a helyes, és dacolva a sötétség keltette rettegéssel, minden erejükkel őrizték a fényt a szívükben, segítettek bajba jutott embertársaiknak,

és ott tettek jót, ahol csak tudtak.

Nem szívesen játszom el a gondolattal, hogy mit is tennék, ha kiderülne, hogy holnap vége mindennek. Azt hiszem, mindenki megszabadulna a korlátaitól, amint megtudná, hogy egyetlen nap a világ. Azok, akik túléltek egy katasztrófát, balesetet, gyógyíthatatlannak mondott betegséget, valószínűleg többet tudnak erről. Az emberek egy jelentős része a földi örömökben akarna tobzódni, mindent kipróbálna, amit élete során megtagadott magától, mert meg kellett felelnie a társadalom elvárásainak. Azonban a másik tábor (és én is ide tartozom) megbánná mindazt a tettét, amivel fájdalmat okozott másoknak, bocsánatot kérne, kibékülne, elrendezné a konfliktusait, és az utolsó leheletével is a hálát és a szeretetet adná át mindennek és mindenkinek, aki élete része volt, bármilyen formában.

Az emberiség egy része utolsó leheletével is a hálát és a szeretetet adná át mindennek és mindenkinekForrás: Thinkstock

Zokogó megkönnyebbüléssel, de talán félelem nélkül törődne bele a megváltoztathatatlanba, és ha eddig nem is, most, a végső pillanatban, biztosan Isten felé fordulna, tőle várna segítséget vagy megváltást.

Szerencsére túl vagyunk a szombaton, és továbbra is élnünk kell az életünket, gyűjtenünk kell a tapasztalatokat, hogy általuk megtanuljuk a leckéinket. Nem hiszek a világvégében (míg át nem élem...). Én abban hiszek, hogy túlságosan sokan vagyunk mi, lelkek, Isten önmagából teremtett, apró szikrái, akiknek még tanulnunk kell, és ezért újra és újra le kell születnünk ide a Földre (vagy más dimenziókba, más világokba – még, ha ez aztán végképp sci-fi-be illő elmélet is).

Úgy gondolom, egyszer tényleg meg fog semmisülni ez a világ, de az élet egy örökkön-örökké tartó körforgás. 

Ezért, ahogyan kialakult az életnek helyet adó univerzum, épp ugyanígy, létre fog jönni (ha úgy tetszik, megteremtetik) a következő bolygóegyüttes, amelyek alkalmasak lesznek arra, hogy az élet ismét kivirágozhasson. Abban is bízom, hogy ez majd valamikor a nagyon távoli jövőben fog végbemenni. Akkor, amikor már az ükunokáink ükunokái sem lesznek életben. Addig pedig talán észhez tér (vagy még inkább, szívhez tér) az emberiség, és vigyáz erre a csodálatos bolygóra, melynek az életét köszönheti.