ByeAlex: "Sok rosszat kaptam az élettől"

2013.03.17. 20:21

Talán ideje se volt élvezni a győzelem ízét, olyan mennyiségben kapott hideget és meleget is. Amikor leültünk egy tea mellé, kiszámoltuk, körülbelül a háromszázadik ember vagyok, aki kíváncsi rá - két héten belül. Íme az Eurovíziós Dalverseny győztese.

Zavartan veszem elő a magnómat. Nagyon unod már?

Valamikor igen. Épp az előbb kérdezték tőlem, hogy mi az, ami nem jó ebben az egészben, és azt feleltem, hogy a sok buta kérdés. Azokra nem szeretek válaszolni. Például ha valaki azt kérdezi, hogy miért az a nevem, hogy "ByeAlex". Ha szemfüles, akkor rég kiderülhetett volna számára, hiszen olyan sokszor elmondtam. Ilyenkor magamat is unom kicsit.

Fotó: Schmidt Barbara/Life.hu
További fotókért kattints a képre!

Amikor próbáltam időpontot egyeztetni az interjúra, akkor azt mondták a segítőid, hogy mérlegelik, szóba állsz-e velem. Mi alapján szűrtök?

A döntő után jött egy nagy "bumm" és hirtelen mindenkinek véleménye volt rólam. Úgy éreztem, hogy nekem is el kellene mondanom azt, amit gondolok, de épp azok a fórumok jelentkeztek leggyorsabban, ahol ez nem lehetséges. Arra kell válaszolnom, hogy hány dioptriás a szemüvegem, hányas cipőt hordok. Muszáj volt egy sorrendet állítanom. Ez nem minősítés, csak mérlegelés aszerint, hogy számomra melyik sajtótermék mit jelent. Ezek után persze bizonyos bulvárújságírók megsértődtek, vagy csúnyát gondoltak rólam, de az a véleményem, hogy egy dalverseny nem kötelez engem arra, hogy azonnal mindenkinek nyilatkozzam.

Mindjárt az indulásnál nem feltétlenül jó összeakasztani a bajszod a bulvársajtóval, mert következményei vannak: találgatások, nyomozások, rosszízű történetek.

Ez így volt, de nem érdekelt különösebben. Inkább az zavart, hogy zaklatták a családomat. A nagyapám, aki több agyvérzésen van túl - vajon milyen interjút tudna adni? Úgy érzem, hogy azok az emberek, akik rám szavaztak, pont nem a bulvárból akarnak értesülni rólam. Ők olyan interjút szeretnének olvasni, amiben egy kicsit megismerhetnek engem, ha személyesen még nem találkoztunk.

Ahhoz, hogy megismerjünk, jó lenne tudni, hogy honnan jöttél. Mennyire vagy most távol attól, amit annak idején a kis Alex gondolt?

A kis Alex azt gondolta, hogy egy napon a színpadon áll majd, és sok embernek fog énekelni. Igazából a szíve legmélyén ezt szerette volna. Négyévesen a Europe számait (svéd rockegyüttes, a szerk.) énekeltem a nagymamámék hátsó udvarán. Vélhetően persze elég rosszul, de ez az emlék nagyon megmaradt. Mindig úgy éreztem, hogy többféle személyiség lakik bennem. Létezik egy reális Alex is, aki mindig úgy gondolta, hogy oké, lehetsz idealista, de ne feledd, hogy szükséged van egy civil állásra, szakmára is. Fontos volt, hogy képezzem és műveljem magam, hogy meg tudjak állni a saját lábamon ebben a világban, mert egyedül vagyok és igazán csak magamra számíthatok. Elmentem az egyetemre, elvégeztem a filozófia szakot, közben elkezdett érdekelni az újságírás - ez a két irányvonal mindig egymás mellett haladt az életemben.

De miért pont a filozófia?

Nem voltam különösebben jó tanuló, de amikor megismerkedtem a filozófiával, mint tantárggyal, érdekelni kezdett. Úristen, ezek a mondatok magyarul vannak leírva, a többiek nem értik - én meg igen! Mi ez? A tanárom azt mondta, hogy elég tehetséges vagyok a filozófiához, ezért el kellene kezdenem tanulni az érettségire, mert nem fogok bejutni. Felkészültem, felvételiztem és elég jó pontszámmal fel is vettek.

Amikor a filozófia szak mellett döntöttél, a szüleid nem dőltek a kardjukba?

Szegények! Láttam, hogy nem nagyon értik. Talán még a szót sem: filozófia. Az első reakciójuk az volt, hogy úgysem vesznek fel, de mondtam, hogy szeretném megpróbálni. Emellett volt egy másik verzió is. Azt éreztem, hogy szükségem lenne valami akcióra az életemben, ezért jelentkeztem a Rendőrtiszti Főiskolára.

Ezt nem látom magam előtt, Alex...

Pedig ez a kettő ott volt párhuzamosan az életemben. Nem tudom, valahogy úgy éreztem, hogy nyomozó akarok lenni.

Fotó: Schmidt Barbara/Life.hu
További fotókért kattints a képre!

Olvastál Sherlock Holmest vagy Poirot-t?

Vonzott, hogy az lenne a dolgom, hogy kibogozzak bizonyos bűnügyi szálakat, de akkor még gyerek voltam. Anyukám is mondta, hogy azért ez a két dolog elég távol áll egymástól. Na de a nyomozóságot úgy buktam be, hogy két sikeres felvételi forduló után a harmadikra nem jutottam el. Előző este elmentünk a haverokkal szórakozni és másnap elaludtam. Ennyi. De nem bánom.

Na, de filozófus sem lett belőled! Miért?

Az eredeti tervem az volt, hogy PhD-zem filozófiából és most valahol épp ösztöndíjasnak kéne lennem, de rossz döntések miatt ez mégsem valósult meg. Már az egyetem elején rosszul választottam témát magamnak, mert bizonyítani akartam, hogy olyasmiben is jó vagyok, ami nem illik hozzám. Ma már tudom, hogy hiba volt. Mindig a személyiségedhez megfelelően kell választani. Hallgatnom kellett volna a mestereimre, akik azt mondták, hogy ne a száraz angolszász filozófiát válasszam, hanem inkább egy kontinentális vonallal foglalkozzam, mert az menne nekem, de én csak azért is az árral szemben úsztam.

Mikor lettél ilyen rebellis? Most is ezt sugallod.

A szüleim nagyon egyszerű emberek. Nem gazdag a családunk, sőt, de azt hiszem, hogy az édesanyám és az édesapám kapott egy olyan gógyit, amit ők sehol nem használtak ki. A húgom és én vagyunk azok, akik megpróbáljuk kiteljesíteni azt, amit a szüleink talán nem vállaltak fel: vagy azért, mert nem tudtak, vagy azért, mert nem olyan korban éltek. Az anyukámnak például volt zenekara, de otthagyta, mert el kellett volna mennie egy pici turnéra és apukám azt mondta neki, hogy döntsön: vagy ő, vagy az együttes. Maradt. Úgy gondolom, hogy tőlük örököltem valamit, és most az a feladatom, hogy ezt kamatoztassam. Annak ellenére, hogy a szüleim egyszerű falusi emberek, mégis megvolt bennük az, amit most én képviselek.

Ők ezt az "álomvonalat" mindig támogatták? Hittek abban, hogy tehetséges vagy a zenében?

Ők abban hittek, hogy az írásban vagyok tehetséges. Nem a zenében gondolkodtak. Bár nagyon szerették és gyűjtötték a muzsikákat. Akkor is megvettek egy-egy albumot, ha épp másra kellett volna a pénz. Én is mindig gyűjtögettem a zsebpénzem és mondtam apának, hogy mit szeretnék. Emlékszem, egyszer kértem, hogy hozzon nekem egy Ganxsta Zolee kazettát, ő pedig egy Kozmixszal állított haza, mondván, hogy a Ganxsta csúnyán beszél. Akkor nagyon sírtam, mert a Kozmixot - ellentétben Ganxstával - nem szerettem. A szüleim mégis az írást látták lehetséges iránynak.

Mi alapján gondolták, hogy afelé kellene menned?

Mindig írtam verseket, nyertem ifjúsági versenyeken, pedig csak heccből faragtam rímeket. Volt egy barátnőm, aki mindig versekkel akart a tömegből kitűnni, és cikiztem, hogy "Versekkel? Tényleg? Komolyan?" Mire azt mondta, hogy írjak én is, ha már ilyen nagy a szám. Olyan jól sikerült, hogy attól kezdve hívogattak diákkörökbe, de én nem mentem el soha, mert nem akartam az ifjú költő szerepében tetszelegni. Azt elég béna dolognak tartottam. Nekem ez csak egy fricska volt. Egy poén. Picit bosszantani szerettem volna azt a lányt, aki tetszett nekem.

Az írás és a filozófia is elmélyülést kíván. Nem pörgős, exhibicionista életet.

Hát ez az a kettősség, amiről beszéltem. A személyiségemnek ez a része állandóan ostorozza a másikat, amelyik most a nyilvánosság elé lépett: "Miért csinálod ezt? Kell neked, hogy megítéljenek, veled foglalkozzanak? Ennél sokkal mélyebb dolgokkal kellene foglalkoznod!"

Ebben a belső dialógusban mit válaszol a sapkás srác?

Azt mondja, hogy ne haragudj, de nem csak az asztalfióknak akarok dolgozni. Én szeretem ezt csinálni. Tudom, hogy nagyon sokat kell fejlődnöm, viszont úgy érzem, hogy azért csak sikerült bemutatkoznom ebben a műsorban: "Sziasztok. Én írtam a dalt."

Fotó: Schmidt Barbara/Life.hu
További fotókért kattints a képre!

"Sokat kell fejlődnöm" - több helyen megfogalmaztad ezt.

Azt szeretném, ha úgy tudnék dalolni a színpadon, mint ahogy a stúdióban, ahol elsőre feldobom a zenét, jól felénekelem, és csak nagyon ritkán kell hozzányúlni. A show-ban nem úgy hallom magam, például nem tudom kezelni a monitorfülest, mert összességében ez volt a hatodik fellépésem. Nincs rutinom. Ezen változtatni kell. Tök más egy klubban énekelni és más egy showműsorban, vagy ha most itt előkapnék egy gitárt és énekelnék neked. Akkor azt mondanád, hogy hú, de jó!

Jobban éreznéd magad, ha most adnék a kezedbe egy gitárt, mintha kilöknélek egy csillogó-villogó színpadra?

Igen. Mert egy klubhelyiségben semmi sem "mű". Ott nincs az, hogy "a mikrofont tedd el balra, hogy a kamera tudjon venni, oké, akkor most van a taps, a kivonulás...!" Minden ki van találva, de jól éreztem magam, mert jó kis vicces műsor volt.

Kicsit úgy érzem, mintha kívülről nézted volna a történetet.

Igen, így volt. Minden műsor után levontam magamnak a következtetéseket, hogy miket kell jobban csinálnom, és hallottam, hogyan énekel Gigi és Andris. Ők profik voltak. Elképesztően profik.

Ha profivá válnál, az nem rontana azon a személyiségen, aki te vagy igazából?

De, szerintem rontana. Ha most azt mondanád nekem, hogy egy bizonyos időn belül megtanítasz pontosan énekelni, akkor azt felelném, hogy köszönöm, de ne. Mert bár jól akarom csinálni, azt szeretném, hogy a hangomban az érzés maradjon meg és ne a tudás. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem tartom tiszteletben azokat, akik kiváló módon képzik a hangokat. Mikor Gigit hallgattam, azt mondtam, hogy úristen, cédéminőségben énekel! Ezt hogy csinálja? De nekem nem az a célom, hogy így énekeljek, viszont eszembe jutott, hogy mekkora élmény lehet egy ilyen fantasztikus előadónak jó zenét írni!

Eltelt több mint két hét. Megrökönyödtem a harsány indulatok özönén. Elgondolkodtam azon, hogy az a srác, akinek láthatóan nem ez a stílusa és tempója, mit kezd ezzel az egésszel.

Nekem mindegy volt, hogy egy ismert ember véleményét olvastam, vagy egy névtelen kommentelőjét. Inkább az volt a meglepő, hogy azok, akik sokakhoz szólnak, miért tartották fontosnak, hogy olyan helyzetet teremtsenek, amelyben én rögtön mínuszból indulok. Ebben semmilyen bajtársiasság nincsen. Belőlem hiányzik az irigység, az utálkozás. Nekem fordított helyzetben eszembe sem jutna kiírni a közösségi oldalamra, hogy: "Ez meg mi? Hát ez nagyon szar..."

Ha rossz a véleményed, akkor inkább megtartod magadnak?

Nem, én szemtől szemben megmondom a véleményemet, csak nem egy ilyen szituációban és nem ebben a formában. Van olyan helyzet, amikor szerintem méltatlan a fröcsögés. Nem töltenék időt azzal, hogy valamit gyűlöljek. Én elég sok rosszat kaptam az élettől. Sokkal rosszabbat annál, mint hogy névtelen emberek azt mondják rám, hogy amit csinálok, az nem jó. Ne hallgassák. Engem ez egyáltalán nem érdekel. Az egész életem arról szólt, hogy valakik mindig gondoltak rólam valamit. Például Miskolcon ezzel a fizimiskával - ami nyugaton tökre átlagos - sokat bántottak. Volt, aki buzizott, volt, aki zsidózott, mindig kitaláltak rám valamit. Meg kellett tanulnom azt, hogy nem foglalkozom vele. Ez most jól jött.

De megérintett?

Ez nem. Inkább az, ahogy hirtelen rám zúdult a sajtó, és ezáltal hírhedt lettem pár napig, de most már inkább csak a jó dolgok jutnak el hozzám, hiszen az utcán azok szólítanak meg, akik szeretnek. Sokan írnak nekem. Biztos vagyok benne, hogy azok, akik itthon sikeres zenészek, nem kapnak ilyen típusú leveleket, mint én. Az emberek úgy érzik, hogy meg kell osztaniuk velem valamit magukból. Nem azt írják, hogy "helló, szia, gratulálok, ügyes vagy", hanem például olyat, hogy daganatos beteg, és a gyógyulási folyamat része volt, hogy nézett engem a tévében, megszerezte a dalomat, hallgatta egész nap a kórházban. Nem egy ilyen levél jött, hanem több tucat. Nekem nincsenek rajongóim. Én úgy érzem, hogy ezek az emberek egyfajta bizalmat szavaztak nekem, és úgy gondolják, hogy egy haverhoz, baráthoz szólnak.

Ez hogy hat rád?

Nagyon nehéz feldolgozni, mert azt érzem, hogy a dalom üzen valamit. Óriási az, hogy valakiknek ez ennyire sokat jelent.

Beengednek az intim szférájukba.

Hát hadd engedjenek! Erről szól a zene. Eggyé kell válnia a dalnak és a hallgatónak. Ez a lényeg.

Fotó: Schmidt Barbara/Life.hu
További fotókért kattints a képre!

Mit szeretsz jobban? Közel engedni magad a közönséghez, vagy inkább távolságtartóan fenn állni a színpadon és lenézni rájuk? A sztárok általában érinthetetlenek.

Igen, de ők sztárok. Én nem vagyok az. Az egész életemet úgy éltem, és úgy szelektáltam az emberi kapcsolataimat is, hogy nem maradt az én utamon az, akinek nem tudtam tanítani valamit, és az sem, aki nekem nem tudott visszaadni dolgokat. Szerintem a közösségi oldalam is valahogy így működik. Oda-vissza adogatunk egymásnak. Ne értsd félre, nem vagyok érzelmes, nyálas balfék, mert egyáltalán nem erről van szó.

Alex, ez neked inkább játék volt, mint verseny? 

Ez egy játék volt. 

Nem érzem, és ott sem éreztem rajtad a görcsöt, hogy menni akarsz Malmőbe.

Hallottál tőlem egyetlen olyan mondatot is a tévében, hogy "Szavazzatok rám!"? Semmi ilyesmit! Soha!

Megtiltottad magadnak?

Szánalmasnak tartottam volna. Én hiszek abban, hogy semmilyen műsorban nem működik ez a fajta buzdítás és könyörgés. Az emberek szimpátia vagy antipátia alapján döntenek. Ha szimpatikus vagy - szavazok rád. Ha nem - akkor nem. Szerintem ennyi az egész.

Milyennek látod magad? Jó pasi vagy?

Ezen sokat szoktam gondolkodni. Valamikor úgy érzem, hogy igen. Van úgy, hogy szemüveg nélkül találom magam annak, és valamikor úgy gondolom, hogy nagyon nem. Önbizalomhiányom van. Például azért járok sportolni, mert úgy vélem, hogy nem vagyok megfelelő testalkatú, de teszek érte, hogy ez változzon.

Magas a mércéd, hogy mit vársz el magadtól?

Magas. Mindig próbálok kitalálni magamnak valamit. A munkában is. Amikor nemet kellene mondanom, akkor is azt mondom, hogy persze, persze, meglesz péntekig! Hajlamos vagyok túlvállalásra. Inkább keveset alszom, de elvégzem, amit ígértem, még akkor is, ha lehetetlennek tűnik.

Visszamentél dolgozni. Tetszett az a mondatod, hogy "Nem akarok mihaszna lenni...". Miért nem engeded meg magadnak, hogy legalább májusig csak a zenével foglalkozz?

Semmirekellőnek érezném magam. Nekem fontos a munka, az a környezet, hogy ott legyek, kell az, hogy a kollégámmal elmenjek ebédelni, hogy a főnököm jöjjön és mondja, hogy csináljak meg ezt vagy azt. Nagyon idealista ember vagyok. Nem vagyok gyakorlatias egy kicsit se, és ha nem lenne rendszeresen dolgom, akkor talán egy kontrollálhatatlan senkivé válnék, aki lődörög az utcán és egyik koncertről esik be a másikra.

Szétcsúsznál, ha ez a rend nem lenne az életedben?

Igen. Akkor lustává válnék. Inkább keljek fél 7-kor, mint ma is, minthogy délig tunyuljak otthon. Az szerintem a legalja lenne.

Inkább fölépítettél egy olyan életet, ami ezt nem teszi lehetővé.

Igen. Nem teszem magamnak lehetővé azt, hogy ebben hibázzak.

Fotó: Schmidt Barbara/Life.hu
További fotókért kattints a képre!

Oké. Azt mondtad, hogy rutint akarsz szerezni májusig. Nyilván sok felkérés lesz - hova mész el, és hova nem?

Egyrészt Laci és Ádám (a management, a szerk.) segítenek. Nagyon sok helyet ismernek, tudják, hogy mi az, ami illik hozzám és mi az, ami nem. Tisztában vannak vele, hogy én inkább a klubokhoz vonzódom. Nem szeretem annyira a fesztiválokat. Színpadon biztos, hogy nagyon jó állni, mert sok az ember, de én mégsem vagyok fesztiválra járó típus. Nem szeretem a tömeget, hogy esetleg sár van, nem szeretek sátorban aludni, nem szeretem azt a világot.

Ehhez képest mit szeretsz?

Például itt ülni és beszélgetni veled, vagy összejönni a barátokkal, meginni egy jó bort. Elolvasni egy könyvet, beülni egyedül egy tök jó kávézóba. Én a várost kedvelem. Szeretek az épületek között mászkálni, bámulni őket, megkeresni a legérdekesebb szobrokat. Engem ez vonz. Nincs a természettel bajom, szép, meg minden, de nem az az én közegem.

Egy községből indultál és mégis a nagyváros dzsungelében érzed jól magad.

Mindig elvágyódtam. Fényeslitke egy gyönyörű kis falu, nagyon sokan jól éreznék magukat, akik a nyugalmat, a békét, a rendet, a tisztaságot szeretik, mert az egy olyan hely. De ott nem tudtam volna újságíró lenni, nem tudnék zenélni, nem tudtam volna azokat a tevékenységeket űzni, ami én vagyok. Ott nem lehet.

Ott dalolt álmodozva az 5 éves kissrác a hátsó udvarban. És most? Mit képzelsz a jövőről?

Szerintem a kétféle utam találkozik, a kettősség egységgé válik, és akkor leszek valaki. Aki ír papírra is, és zenét is szerez. Afféle író ember. Az leszek.

Most megtudhatod, mennyire vagy stresszes!

Téged könnyen zavarba lehet hozni, vagy ember legyen a talpán, akitől megfutamodsz? Elemésztenek a gondok, vagy rugalmasan kezelsz mindenféle változást? Most kiderül!



Király Linda: "A zene menekülés"http://www.life.hu/sztarszerzok/20130310-kiraly-linda-a-zene-menekules-szily-nora-interjuja.html Csézy: "Nem felejtek" - Szily Nóra interjújahttp://www.life.hu/sztarszerzok/20130302-nem-felejtek-szily-nora-interjuja.html Szandi: "Éneklés egyenlő boldogság"http://www.life.hu/sztarszerzok/20130224-szandienekles-egyenlo-boldogsag-szily-nora-interjuja.html
Szily NóraByeAlexMalmösztárénekesgyőztessztárszerzőka nap cikke