Halottak napja közeledtével egyre gyakrabban gondolunk azokra a kedves emberekre, akikkel egykor ugyanazon az úton jártunk. A tragikusan korán elhunyt pályatárs emléke előtt tiszteleg két korábbi interjú részleteivel Szily Nóra, a Life.hu sztárszerzője.

5 éve már, hogy elment. Emlékszem, épp egy rendezvényen dolgoztam, nagyestélyiben konferálgattam a színpadon, amikor megcsörrent a telefonom. Egy napilap újságírója különösebb bevezetés nélkül, szenvtelen hangon a következő kérdést tette fel: "Mit szól ahhoz, hogy Albert Györgyi meghalt?" Mindenemből kiment az erő. Én akkor, és így tudtam meg... Még végig kellett csinálni az estét fegyelmezetten, úgy, ahogy ő is elvárta volna tőlem. És csak utána tudtam zokogni. Pár héttel azelőtt még együtt vacsoráztunk, és aggódva bár, de reméltem - mint oly sokszor -, hogy az élete jobbra fordul...

1990-ben ismertem meg. Amikor elkezdtem dolgozni a Magyar Rádióban lóti-futi riporterecskeként, ő már profi volt. Műsort vezetett, interjúkat csinált, pörgött, sikeres volt, és lámpaláznak nyomát sem láttam. Felnéztem rá, és büszke voltam, amikor egyszer csak barátkozni kezdtünk. Teltek az évek. Jöttek a mélységek és a magasságok. Egyre többször a mélység... Hol közelebb voltam hozzá, hol egy kicsit messzebb. 2007-2008 őszén és tavaszán készítettem vele két interjút. Az egyik az Ők a nők című interjúkötetbe került bele, a másik egy televízióban volt műsoron. Most elővettem őket. Nehéz volt újranézni, újraolvasni. De úgy gondoltam, hogy néhány részletük - méltó (meg)emlékezés. Mert felejtésről szó sem lehet.

Megy az idő, Györgyi. Furcsa. Te hogy viseled?

A negyvenedik születésnapom nagyon megrendített, pedig azt hittem, hogy ennél több eszem van. Nagyon rossz volt, mert tulajdonképpen 39 éves koromban is lehettem volna szomorú, és 42 éves koromban sem kellett volna annak lennem, mert körülbelül ugyanúgy néztem ki. De mégis valahogy belénk verték, hogy ha nő vagy, akkor a 40 a határvonal, és amit nem értél el addig, azt utána sem fogod. Ha nincs gyereked, akkor valószínűleg nagyon kevés az esélyed... hát, megcsináltam a leltárt, és egy klinikán kötöttem ki, mert annyira kikészültem. Ez komoly trauma volt, amivel egyedül nem tudtam megbirkózni...

Forrás: MTI/Sándor Katalin

Mi volt benne a legnehezebb?

Egyrészt az, hogy akkor már a harmadik házasságomban éltem, és voltak jelek, hogy nem lesz jó vége. Elkezdtem analizálni, mit rontottam el, totális csődnek éreztem az életemet, és már jöttek a szakmai döccenők is, akkor éppen nem tudtam - mint ahogy most sem -, mit fogok holnap csinálni. Nem tudtak meggyőzni arról, hogy ez nem a korommal van összefüggésben, és azzal sem, hogy ráadásul nő vagyok. Tudod, a leggyakrabban az a kifejezés jut eszembe, hogy "lefutott"... Bár az is igaz, hogy voltak nagyon rossz döntéseim a szakmai életemet tekintve, mert nem vagyok tudatos típus. Soha nem biztosítottam be magam, soha nem kötöttem jó szerződést. Megvan a magamhoz való eszem bizonyos dolgokban, más ügyekben meg nagyon naiv vagyok.

Itt van ez a sok szempontból "bakfis", akit az élet alaposan összekarcolt. Megcsináltad a leltár. Az idő azóta is telik... mennyire nyomaszt?

Nem az nyomaszt, hány ráncom lesz. Az viszont nyomaszt, hogy a lehetőségek egyre szűkülnek és szűkülnek.

Én úgy érzem, mostanra raktam össze magam. Ismerem a testem, a szellemem, és ehhez képest körülnézek, és azt hihetném - mindegy.

Kettőnk között az a különbség, hogy te fegyelmezettebb ember vagy. Én rosszabb napjaimon úgy érzem, viktimológiai eset vagyok. (A viktimológia az áldozattá válással foglalkozó tudomány.) De azt őszintén be kell vallanom, hogy a fegyelmezetlenségem, a rapszodikusságom a személyiségem része. Könyvet is írtam róla. Betegség, ami időnként alkalmatlanná tesz mindenre. Egy barátom tanácsolta, hogy menjek el legközelebb a "Riporter kerestetik" versenyre. Már csak azért megérné, hogy mit szólnak a zsűritagok. Ez persze vicc. A másik viszont, amit komolyan mondott, hogy küldjek néhány fejvadász cégnek önéletrajzot névtelenül, hátha találnak valami PR- vagy marketing munkát nekem, bár a rádiózás és a televíziózás az alapszakmám, és azt szeretem... viszont közben eszembe jut, hogy a mai napig - ahogy most is - itt ülök egy agyonmosott pulóverben, farmerben, tornacipőben. Egy ilyen álláshoz vennem kellene három kiskosztümöt, magas sarkú cipőt... megéri? Az nem én vagyok. Persze ne legyünk álszentek. Mindennek van ára.

Előttem vagy 1990-ből. Egy egyedi, üde, mosolygós csaj. A vonásaid nem változtak. És mégis annyi minden...

A mai napig tudok boldog lenni, szomorú lenni, sírni. Bár próbálom eljátszani a cinikust, de azért ez egy maszk. A korom ilyen szempontból nem érdekel. Ami foglalkoztat - semmi újat nem mondok vele -, a súlyom. Az, hogy mikor ment fel, le és miért. Mondhatja bárki, hogy jó, ha negyven fölött kicsit teltebb vagy - az arcodat konzerválja. Én akkor is ledobnék egy ötöst. Egy kedves barátnőm, az ismert szakácskönyvíró, F. Nagy Angéla mondta, hogy 40 felett azt kell eldönteni, hogy az ember arcot akar magának, vagy feneket. Ritkán sikerül a kettő egyszerre... De mondok mást: amikor az ember fiatal, akkor azt hiszi, hogy minden örökké tart. Régen egy egész éjszakás buli után be tudtam menni dolgozni. Aztán már hat órát kellett aludnom. Most 7-8-at. Felesleges erről hazudozni. Régen a megjelenéshez elég volt 25 perc smink a taxiban, ma a taxi érkezése előtt kell másfél óra.

De te nem is igyekszel megfelelni!

Valószínűleg nem vagyok elég hiú. Tudom, fontos, hogy egy nő milyen, de téged érdekel, hogy Heller Ágnes hogy néz ki? Ahhoz képest, amiről beszél? Mert engem egyáltalán nem. Mégiscsak az a fontos, ami az agyadban van. Egyik férjemet sem akkor ismertem meg, amikor csillivilliben villogtam, hanem a közértben vagy egy interjún a rádióban - ahol mindegy volt, hogy nézek ki. Vagy egy vasárnap délutáni rendezvényen a várban, ahova egy hosszú munka után mentem, és úgy néztem ki, mint az öreganyám. Mind a három így szeretett belém.

Én azért mégis folyamatosan azt érzem, mintha visszafognád a nőiességedet.

Persze. Örömömben fogyok, bánatomban hízok - itt van rajtam az úszógumi, így öltözködöm -, most hagyjanak kicsit békén. Úgy tekintem, mint az olimpián az egyik kedvenc versenyszámomat, a 110 méteres gátfutást. Tesztelem a férfiakat. Ha át tudja ugrani a gátakat, és ennek ellenére is látja bennem azt, amit jó lenne, ha látna bennem - akkor ő az én pasim. Elfogadom a testem változásait. Azt gondolom, hogy a nőiesség, a személyiség sugárzása többet ér. Nem én vagyok az, akiért egy pasi odanéz, és megint visszanéz. De azt is tudom, hogy általam tisztelt férfiak partnernek tekintenek. Bár ezen most el kellene gondolkodni - miért is az minősít engem nőként, hogy egy férfi partnernek tekint?!

Az őszinteségednek nincs határa. Bármikor, bárki, bármit kérdez, válaszolsz.

Nem érdemes hazudni, mert a végén úgyis minden kiderül.

Nyitott könyvként létezel, legalábbis az emberek azt érzik. Nem érzed, hogy szinte meztelen vagy előttük?

Nem. És még csak azt sem érzem, hogy kevesebb vagyok. Nagyon sok kritika ért emiatt, de úgy gondolom, hogy az idő engem fog igazolni. Az lehet, hogy akkor már nem fogok élni...

Mit jelent az, hogy az idő téged igazol?

Köztudomású rólam, hogy a tanulmányaim nagy részét nem Magyarországon végeztem, és más kulturális közegben nőttem fel. Az angolszász kultúrában. Ott díjazzák azt, ha valaki felvállalja, hogy mellrákja van és levették az egyik mellét, vagy azt, hogy depresszióval küzd. Itthon a mai napig úgy érzem, megy a "keep smiling", és eközben tagadd le, hazudd el a jelenedet és a múltadat. Hogy ez miért jobb - azt nem tudom. De mondom még egyszer, én abban hiszek, hogy egyszer minden hazugság kiderül.

Forrás: MTI/Sándor Katalin

Régóta ismerlek. Emlékszem arra, aki például Gregory Peckkel interjút készített, aki mosolygós huszonévesként karriert csinált.

Húsz éve volt, Nóra.

De én nem felejtek! Eszedbe jutnak azok az idők?

Inkább az fáj, hogy mások nem emlékeznek rá. Az én alapvető problémám, hogy inkább dolgoznak egy olyan emberrel, aki együttműködő, mindig megfelelő lelki és mentális kondícióban van, és lenyom a közepesnél egy kicsivel jobb produkciót, mint egy olyannal, aki macerás.

Annak idején te is mindenütt ott voltál.

Hát igen, csak azóta történtek dolgok az életemben. Bár most azt gondolom, hogy épp tök jól vagyok. Illetve voltam már jobban, de sokkal rosszabbul is. Valamiért van bennem egy gát, ha felteszik nekem azt a kérdést: "Hogy vagy?" Nem merem kimondani: "Köszönöm, jól". Az a sztenderd dumám erre, hogy: "Röviden - istenien. Hosszabban - mennyi időd van?".

Válasszuk a hosszabb verziót. Hogy vagy?

Először is túl vagyok a harmadik válásomon.

És szembesültél azzal, hogy a volt férjed új kapcsolatában jön a baba...

Az egy nagy döfés volt. 8 évig éltünk együtt, ebből 7 év házasság volt, és nem jött össze. És neki most sikerült. De valamiért a Jóisten így akarta, vagy a sors - nem tudom, ki miben hisz. Zajlik a feldolgozás. Ott a kérdés, nő vagy, nő lehetsz-e attól, hogy neked valami nem sikerült, ami másoknak igen.

Itt a kamera. Nincs nosztalgiád? Éhséged? Ha belenéznél, rögtön el tudnál kezdeni egy műsort.

Ebben nem vagyok biztos. Persze, egyrészt olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni, másrészt nagyon megváltozott az a típusú televíziózás, amit én tanultam. De ha valaki megkeresne, körülbelül öt műsorötletem lenne. De elsősorban nem a képernyő érdekel. Engem egy nagyon jó munka érdekel. Ha az a képernyővel együtt járna, akkor örülnék neki, de nem ragaszkodom hozzá.

Eltelt húsz év, tudom, de én keresem azt a jól ismert csillogást a szemedben.

Az már nincs ott.

Visszajöhet?

Mit tudom én! Most az várom, hogy nyáron majd elutazom.

Elmenni, nem itt lenni jobb?

Én soha nem szerettem itt lenni. Tudom, hogy 10 millió emberből 5 most azt mondja, "menj anyádba!". Volt egy nagyon rossz döntésem, ami rányomta a bélyegét az életemre. Lett volna lehetőségem a '90-es évek elején, hogy Angliában dolgozzak az MTV Europe-nál. Akkor indult a Reggel a Magyar Televízióban - erre emlékszünk, te voltál hétfőn, én voltam kedden a műsorvezető -, és én emiatt a műsor miatt jöttem vissza. Valamiért az volt az elmebajom, hogy nekem Magyarországon kell teljesítenem. Tudod, van ilyen kérdés a női lapokban, hogy "Ha újra kezdhetné...". Én tudok válaszolni erre. Ha újra kezdhetném, nem jöttem volna vissza ide. Nem nekem való ez az ország. És én sem vagyok ennek az országnak való. Semmilyen sértettség nincs bennem, de tény, hogy egy olyan figura, mint én, egy gyárba nem illik bele. Illetve pont amerikai vagy angol példákból tudom, hogy vannak olyan emberek, akik mégis megérik egy-egy tévécsatornának. Én nem értem meg senkinek. De ki éri itt meg? Hát ki? Nézd meg, Antal Imre hogy halt meg. Hát ez egy ország? Ahol Antal Imrét így látod címlapon? Hát hol van itt a határ? Hol van itt az újságírói és az emberi méltóság? Hol? Kívülről mindenki olyan könnyen ítélkezik. Nekem nincsenek ilyen panel izéim, hogy összevissza hazudozzak. Minek? De ne aggódjál! Tök jól vagyok. Vannak gondjaim persze, nekem is jönnek a sárga csekkek, most meg épp költözés előtt állok. A legnagyobb gondom az, hogy a macskám hogyan fogja bírni.

És te?

Én már tizennyolcadszor költözöm.

Annyira szeretném, ha egyszer csak megérkeznél.

Hát az nem most lesz...

Fotó: Pályi Zsófia - OrigoNÉVJEGY:
1964. május 9-én született. Újságíró, rádiós, televíziós szerkesztő, műsorvezető, magyar filmek sajtófőnöke, fesztiválok moderátora. Elsőként közvetítette Magyarországon az Oscar-díj-átadást. 2005-ben írta meg "Miért pont én?" című könyvét, amiben őszintén vall depressziójáról. 2007-ben a "Miért pont ők? - a férfiak fogságában" szintén nagy vihart kavart. 2008. október 3-án megállt a szíve...



Müller Péter: "Sokáig egy bukott ember voltam"http://www.life.hu/sztarszerzok/20131020-szily-nora-interjuja-muller-peterrel-ferfi-es-noi-sorsokrol.html Dömsödi Gábor: Savanyú a szőlőhttp://www.life.hu/sztarszerzok/20131014-szily-nora-sztarszerzo-interjuja-domsodi-gaborral-uj-konyve-hajdu-peter.html Görbe Nóra: "Pont az őrület közepén éltem"http://www.life.hu/sztarszerzok/20131006-szily-nora-sztarszerzo-interuja-gorbe-noraval-a-linda-sorozat-folytatasarol.html Tóth Gabi: "Ezért kaptam a sok pofont"http://www.life.hu/sztarszerzok/20130915-toth-gabi-ezert-kaptam-a-sok-pofont-szily-nora.html Albert Györgyit sokáig siratta kedvesehttp://www.life.hu/szeress/20131003-albert-gyorgyi-ujsagirot-nehezen-tudta-elengedni-kedvese-galsai-daniel.html