Görbe Nóra: "Pont az őrület közepén éltem"

Sok meghívást kapsz, de kevés helyre mész el. Ritkán szerepelsz újságokban, műsorokban. A meghívásokkal bánsz szigorúan, vagy önmagaddal? Mi alapján szűrsz?

Ha van aktualitása a meghívásnak, és van mit mondanom, akkor elmegyek. Az új hír most az, hogy született egy forgatókönyv, ami a "Linda" folytatása lenne - pillanatnyilag a Nemzeti Filmalapnál van. Meglátjuk, mi lesz.

Egyelőre tehát épp körvonalazódik a lehetőség, hogy Linda visszatér - persze nem faklumpában, hanem a mai kornak megfelelően, műanyagban. De tényleg, olyan sokáig csend volt körülötted. Ha nincs mondanivalód, akkor elbújsz?

Huszonnyolc éven át nem bújtam el. A sorozat mellett készült velem ötvenkét tévé-mese, amiben az akkor ötéves kislányommal együtt szerepeltünk. Nyolc lemezem jelent meg - volt, amelyik százezer példányban fogyott el -, videoklipeket készítettünk, száztizenkétszer vezettem bűnügyi műsort a televízióban, tizenhárom éven át koncerteztem a Bojtorjánnal - szinte a kirakatban éltem. Aztán elég lett abból, hogy csak arról faggatnak, mikor kezdtem el karatézni, honnan jött az ötlet... Efféle kérdésekre annyiszor válaszoltam már, hogy úgy döntöttem, amíg nem lesz valami új, olyan, amiről érdemes, vagy amiről szeretnék beszélni, addig inkább nem szólalok meg.

Belegondoltam, hogy anno egy-egy Linda-epizódot több mint hatmillió ember látott. Ilyen ma már elképzelhetetlen! Milyen lehetett átélni annyira fiatalon, hogy egyik napról a másikra szinte mindenki ismerni vélt?

Életem első főszerepét Bacsó Péter Áramütés című játékfilmjében kaptam, még két évvel azelőtt, hogy a Lindát forgatni kezdtük. Minden hirdetőoszlopon ott volt az arcom, a filmet minden mozi bemutatta. Akkor azt hittem, ez olyan népszerűséget hoz majd, hogy nem tudok anélkül végigmenni az utcán, hogy megismernének. A film szakmai tekintetben valóban elismertséget hozott, talán nagyobbat is, mint a Linda - de a közönségnél a sorozat jelentette az áttörést. Olyannyira, hogy - akkor még pici volt a lányom - a játszótérre sem tudtunk kimenni. Mindenki odajött hozzám: harmincfős osztály, akik épp kiránduláson voltak, a járókelők... Lehetetlen volt elvegyülnöm az emberek között. Sok-sok éven át nagyon hiányzott az, hogy ne vegyenek észre.

Eleged lett?

Persze. Szerintem lelkileg nagyon megterhelő, ha az embernek szinte teljesen megszűnik a privát szférája. Nincs olyan, hogy egyszerűen csak elmenj sétálni. Ilyenre csak külföldön volt lehetőség, illetve még ott sem. Olaszországban voltunk, és egyszer csak azt hallottam: "Ott a Linda!" És már jöttek is autogramért... Volt olyan - a Petőfi Csarnokban léptünk fel Szikora Robival -, hogy szó szerint ki kellett minket menteni. Rohant felénk a tömeg, mi pedig ott álltunk a falnál... Bár hízelgő is, de hidd el, hogy nem túl jó érzés. Félre ne értsd! Tudom, hogy rosszul hangzik, olyan, mintha panaszkodnék, de ha felborulnak az arányok, és már szinte nem is lehet normális életed, mert nem hagyják, azzal azért nehéz mit kezdeni.

Menjünk még korábbra. Édesapád, Görbe János Kossuth-díjas színművész volt. Nehéz lehetett mellette, mellőle elindulni. Álmodozhattál filmfőszerepről, sorozatról. Ezek valóra váltak, de visszanézve azért mégsem egyértelműek a színek. Van fekete is, fehér is...

A gimnáziumban döntöttem el, hogy elmegyek a Színművészetire is. Akkor az volt a rendszer, hogy csak ha tudományegyetemi szakra is jelentkeztél, adhattad be a felvételidet művészeti főiskolára is. Magyarból és történelemből jártam előkészítőre, mert jogra készültem, viszont mire odakerültem, hogy elmenjek felvételizni, már kiderült, bekerültem a színire. Tizennégyből én voltam az egyik.

Nyilván madarat lehetett volna veled fogatni!

Csodálatos volt! Részben arra voltam kíváncsi, hogy vajon örököltem-e édesapám tehetségéből valamit...

Addig nem derült ki? Nem te voltál a versmondó lány az iskolában?

Nem. Benne voltam ugyan a szavalókórusban, és a felvételire is sok verset kellett vinni, de én balettiskolába jártam, táncoltam, a prózai vonal tehát hiányzott. Meg voltam arról győződve, hogy tragika vagyok, azt gondoltam, hogy majd jönnek a komoly drámai szerepek. Elsősök voltunk a Színművészetin, amikor Leningrádból jött egy tanárnő, és azt mondta rám, hogy "Ez egy komika." Talán az arcom, vagy a hangom alapján. Ledöbbentem. És mennyire igaza lett! A vígjáték végül is a drámán és a tragédián is túl van. Bodrogi mondta, hogy ha valakinek nincs ritmusérzéke, attól még drámát kiválóan tud játszani, de vígjátékot sose fog, mert abban nagyon pontosnak kell lenni. Bár az is igaz, hogy a Lindában inkább a másik három szereplőnek jutottak a viccesebb jelenetek. Én voltam a komolyabb. De most, az új forgatókönyv szerint már én is osztanám a poénokat!

Pécsi Ildikó, Bodrogi Gyula, Szerednyey Béla voltak az emlegetett hármas. De menjünk a szakma mögé. Magánélet. Igaz, hogy tizennyolc évesen, három nappal a megismerkedésetek után össze is költöztél Gát Györggyel? Ő a két gyermeked apja, no meg "Linda" megálmodója. Tizenhat évig voltatok együtt.

Azt nem tudom, hogy hány nap volt, de tény, hogy gyorsan zajlott! Volt a Színművészetinek egy klubja, az volt szombatonként a nagy találkahely. Azt hiszem, ott láttuk meg egymást... Aztán hosszasan együtt maradtunk. Linda figuráját úgy gyúrta össze, hogy ismertünk egy fiatal, de magas rangú rendőrként dolgozó lányt, akiről senki nem gondolta volna, hogy rendőr. No meg ott voltam én, a negyvenhat kilós figura, a komika, aki balettoztam, ritmikus sportgimnasztikáztam. Ebből állt össze a fejében a szerep, a törékeny nő, aki a szekrény méretű pasikat rendbe teszi. Erre íródtak a történetek.

Gondolom, mindenki téged irigyelt. Biztos, volt ennek olyan árnyoldala, hogy könnyű neked, hisz Gát Gyuri a férjed.

Gyuri hivatalosan nem is volt a férjem, bár mindenki azt hitte, hisz olyan hosszú ideig voltunk együtt. Hányszor hallottam, hogy nekem könnyű! Tudod, szerintem mi a könnyű? A meleg szobában, egy kényelmes fotelben sörözgetve kritikát írni, miközben én hónapokon át forgattam mezítláb hajnalban a Duna-parton. A fizikai teljesítményemre is azt mondták, hogy ezt bárki meg tudta volna csinálni. Pedig azokra a gyakorlatokra fizikailag is képesnek kellett lenni! Soha nem mondtuk senkinek, hogy ne csináljon hasonlót. Miért nem tették?

A Linda felrepített. De közben mennyire skatulyázott be?

Nagyon.

Ez lehet az oka annak, hogy kétezer óta, amikor még készült öt rész a sorozatból, mintha nem nagyon találtak volna rád?

Amikor megkeresnek különböző kiadványoktól, lexikonoktól, hogy írjam össze, mikben játszottam, akkor utólag mindig a homlokomra csapok, hogy mennyi mindent kifelejtettem. Harmadéves koromtól 1989-ig, a Linda-sorozat tetőzéséig rengeteg dolgom volt. Ahogy elhatalmasodott ez az egész, már szinte semmi másra nem értem rá. Előtte rengeteget szinkronizáltam, de a forgatások miatt mindig nemet kellett mondanom. Egyrészt szép lassan leszoktak rólam, másrészt pedig azt éreztem, hogy a rendezők nem is tudnak elképzelni engem más szerepben. A Linda lett az áldásom és az átkom. Amikor eltávolodott a sorozat, mert épp nem ismételték, akkor mindig azt reméltem, hogy hátha most már öregedtem annyit, hogy valami más szerepkörre hívnak. De mire ez a pillanat eljött volna, már megint műsorra tűzték, és újra ugyanott találtam magam. Minden újság felhívott - és a múltról faggattak. És ezzel vissza is löktek bele.

Az a mosoly, amit most az arcodon látok, az őszinte, vagy inkább keserédes?

Is-is. Minden színész álma, hogy olyan főszerepet játsszon, ami a figurájára épül. De ez mégis egy olyan skatulya, vagy inkább láda lett, és akként kísérte végig a pályámat, hogy a Lindán belül, vagy Lindával együtt kellett valami mást csinálnom. Pedig ez csak egy szerep volt. Sok tévéjáték közül az egyik. De kinőtte magát, és talán túl is nőtt rajtam.

A második bőröddé vált, vagy legalábbis rád húzták. Aztán véget ért. Miként kerested utána a helyed?

Sokszor megkerestek a kereskedelmi tévék olyan műsorok kapcsán, ahol a színészek nem szerepet játszanak, hanem részt vesznek bizonyos dolgokban. De én úgy gondoltam, hogy ezeket nekem nem kell vállalni.

Nem akartál minden áron látszani.

Sőt! Megtanultam, hogy van élet a médián kívül, méghozzá lehet, hogy elmélyültebb élet, és a férjem mindig azt szokta mondani, nem kell türelmetlennek lenni, mert még lehetsz Miss Marple!

Jó humora van! Jut eszembe, akkor sem tudott elcsípni a bulvár, amikor 2006-ban férjhez mentél hozzá. Sok találgatást olvastam... De az esküvőtökről nem készült fotó!

Ott álltak lesben a házunk előtt.

Hiába telt el annyi év, mégis érdekes voltál.

Figyeltek minket. Kinéztem az ablakon és láttam a fényképezőgépeket. De nem azon a napon volt az esküvőnk, hanem másnap! Egyszerűen ennyi történt. Elszámolták magukat. Így aztán teljesen normálisan lezajlott az egész.

Ügyes! Az első házasságodban kifelé éltél - most mintha inkább befelé tennéd.

Most ünnepeljük a találkozásunk tizedik évfordulóját. Lett egy privát szférám, és oda csak keveseket engedek be. Amikor azt kérdezik, hogy hol lehet velem találkozni, azt válaszolom, hogy színházakban, mozikban, könyvesboltokban, a természetben. Én nem zárkóztam be a négy fal közé - bár kétségtelen, hogy sokat vagyunk otthon is. Teljesen normális életet élünk. Amikor az asztrológus azt mondta, hogy a Vénuszom a Rákban van, ami a nyilvánosságtól elzárt életterületet jelenti, nem is értettem miről beszél, mert pont az őrület közepén éltem. Aztán mégis így lett.

Magadra találtál ebben a csendben?

Részben. Tényleg úgy van, hogy vagy huszonnégy órában mész és már szinte levegőt sem kapsz, mert annyi a munkád, vagy nem hívnak. Ezért nem mernek sokan nemet mondani. Mondok egy példát. Beszéltem egy szinkronrendezővel, akivel régen rengeteget dolgoztam együtt. Mondtam neki, hogy én úgy szeretek szinkronizálni, és olyan régen nem voltam már! Mire azt válaszolta: "Rólad az a hír járja, hogy nem vállalsz szinkronszerepet." De ki találta ezt ki? Hiányolom a bátor, kísérletező rendezőket, akik legalább egy kérdést feltesznek...

Nem emeled fel a telefont?

Hullámokban néha rám tör, de azt hiszem, hogy nem én vagyok az, aki mindenáron ott akar lenni a reflektorfényben.

Azért amikor arról beszéltünk, hogy lehet, hogy "Linda visszatér" - csillogott a szemed!

Talán két éve hallottuk a híradóban, hogy a rendőrök 43 évesen elmennek korkedvezményes nyugdíjba, és hogy vissza kell őket vezényelni, hisz tetterős emberek. Ebből jött az ötlet, hogy Linda is visszakerülhetne. A 25-30 éves nagyfiúkhoz megjön a "néni" - erre született a forgatókönyv, ami szerintem zseniális.

Készült már egy négyperces előzetes. Valld be, hogy élvezted a forgatást, és jó volt kibújni a kuckódból!

Hát ez az! Egész nap forgattunk, nem ettünk egy falatot sem, csak dolgoztunk, de közben végig azt éreztem, hogy ott a kamera, és most a helyemen vagyok! Eltelt harminchárom év azóta, hogy először azt mondták, "verekedni fogsz" - mégsem érzem az idő múlását. A testem mindenre emlékszik. Érdekes, hogy atlétikában mindig sprintszámokban indítottak, de úgy látszik, az életben hosszútávfutó vagyok. Bár tudom a korom, de az érzés nem változott. Tudod, egyszer csak bevillant: te jó Isten, verekszem megint! És annyira jó volt!