Lélekbúvár: Az időgazdálkodásról - Szily Nóra műsora

Fotó: Margitay Klára/Life.hu -
Lélekbúvár Szily Nóra idő időgazdálkodás
Clock icon
Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.
„Megőrülök, annyi dolgom van, már szinte semmire nincs időm! Magamra meg végképp nem jut!” Rohanás, kapkodás, bűntudat, tornyosuló elintéznivalók, amik lassan ránk dőlnek… Ismerős érzés? Gondoltam, beszélgetünk róla. Pokorny Liával, aki folyamatosan sokféle feladat között cikázik, és Limpár Imre pszichológussal.

Átéled néha, hogy képtelen vagy minden feladatodat besűríteni egy napodba? Emlékszem, hogy volt olyan időszakod, amikor forgatások és színházi fellépések között rohanva az autó hátsó ülésén próbáltál szundikálni…

Lia: Ezen a nyáron is voltak olyan napok, amikor hajnali öttől dolgoztam, forgattam, aztán el kellett jutnom Keszthelyre, utána Ózd mellé a gyerekemért, visszahozni Budapestre, majd lemenni újra Balatonra, és ismét vissza haza…

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Milyen a viszonyod az idővel?

Limpár Imre: Présel… Néha nem is tudom, miként álljak ehhez a fogalomhoz. Hiszen van egy nap, amiben rengeteg mindent meg kell csinálni, de tekinthetjük úgy is, hogy a születéstől a halálunkig kellene sok-sok mindennek beleférnie. Időnként egy óráig ül az ember és nem történik semmi, aztán pedig ugyanúgy 60 perc alatt az egész élete fölfordul. Érdekes kérdés, hogyan kellene kezelni magát az „időt”.

Hogy álljunk az időhöz? És miként gazdálkodjunk vele?

Limpár Imre: Az időgazdálkodás kifejezés már önmagában nagy becsapás. Mivel szoktunk gazdálkodni? Anyagi, megfogható javakkal, és épp ezért mennyiségi kérdésnek tűnik. Hogyan tegyek szert több időre? Sokan, akik időzavarban vannak, azt mondják: még több időt kellene nyernem. De ha kicsit mélyebbre ásunk, akkor általában kiderül, hogy ez valójában minőségi kérdés. Sokkal inkább arról szól, tudom-e azt az életet élni, amit igazán szeretnék, amire vágynék… Vajon a sajátomat élem vagy valaki másét? Szerintem arról szól az időgazdálkodás, hogy tudunk-e igazán önmagunk lenni.

Ha valaki állandóan időprésben érzi magát, akkor az első lépés az lenne, hogy ránézzen a tennivalóira és feltegye magának a kérdést, hogy mindezeknek az én életemhez van-e köze, vagy inkább megfelelési kényszerek vezetnek?

Limpár Imre: Igen, és hogy mennyi elvárás zúdul folyamatosan rám a családtagoktól, a főnöktől, a munkaerő piactól – bárhonnan. Létezik a felosztás, miszerint vannak az életben fontos és nem fontos dolgok. E kettőig könnyen eljutunk. De mi van a harmadikkal, amit úgy nevezek, hogy a „lényeges” tartomány? Szerintem erre érdemes fókuszálni.

Lényeges, fontos, nem fontos… Ez utóbbiakra talán jobb lenne nemet mondani. Lia, szembesülsz azzal időnként, hogy miközben rád ömlik jó pár feladat, de talán lapul köztük olyan, amit nem kellett volna elvállalni, de belesodródtál?

Lia: Azt vettem észre, hogy a nemek kimondásával van problémám. És ez nem is az idővel függ össze, hanem talán inkább azzal, hogy az ember szeretne jobb fej lenni, mint amilyen valójában. Ott a félelem, hogy ha kimondom, hogy „nem!” – akkor rossz fej leszek és nem fognak szeretni. Tehát ez alapvetően nem az idővel függ össze, mégis ott csapódik le. Mindig azon keresztül mérem le, hogy már megint mennyire csaptam be magam és ezáltal nyilván másokat is, hogy föltorlódnak-e a dolgaim. De olyan érdekes, hogy mikor azt veszem észre, hogy egyszer csak vállalom és ki merem mondani, hogy valamit nem szeretnék - akkor egyszer csak felszabadulnak időintervallumok, van módom olyan dolgokat csinálni, amik valóban fontosak nekem. Nagyon klassz érzés, és megerősítés abban, hogy érdemes megtenni.

Limpár Imre: Van egy nagyon lényeges dolog, amit mondasz - hogy ha van az élettörténetemben olyan – én úgy hívom, hogy - „pozitív precedens” - vagyis élményem arról, hogy már nemet mondtam annak a nagyembernek, az anyósomnak, a főnökömnek, bárkinek – akkor ez már megjelenik mint képesség, amibe újra és újra bele lehet kapaszkodni.

A praxisodban gyakran találkozol azzal, hogy a nemet mondással van a gond, és ezért terhelik túl magukat az emberek? Talán ez egy kulcskérdés…

Limpár Imre: Amikor előadást tartok a témában és azt kérem, hogy emelje föl a kezét az, aki küzd a nemet mondással, akkor a közönség fele felteszi . A másik fele pedig a halogatás kérdésénél. Az is fontos téma. Egy gyors praktikát azért hadd javasoljak a nemet mondásra. Soha nem szabad azt mondani, hogy innentől kezdve mindig nemet mondok. Ne tegyünk hosszú távú fogadalmat. Tűzd ki célul, hogy két hétig gyakorolsz valamit: naponta ötször mondj nemet valakinek valami kapcsán. Nem a főnöknek egy nagy ügy kapcsán, hanem bárkinek, kis, apró kérdéseknél. Aki nem tud nemet mondani, retteg, hogy mi lesz, ha egyszer megteszi. Ennek a remek gyakorlatnak a révén átélheti, hogy jé, nem dőlt össze a világ színpada! El kell kezdeni szépen rutinná tenni, mert valójában a nemet mondás micsoda? Egy szokás!

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Most keresem az apró lehetőségeket a gyakorlásra.

Lia: Mondok egy egyszerű példát. Nekem pár évvel ezelőtt még az is problémát okozott, amikor a közértben megkérdezték, hogy „22 deka maradhat?” Tudod, 20 helyett… És amikor végre azt mondod, hogy – „Nem!” Hiszen általában azt válaszoljuk, hogy persze, persze…, holott valójában 20 dekát szerettünk volna venni!

Limpár Imre: Ez egy jó példa. Ha megengeditek, kicsit tovább mélyíteném a beszélgetésünket. Behoznék egy fogalmat – az önbecsülést. Megkülönböztethetünk kétfélét. A belsőt és a külsőt. És általában aki küzd a nemet mondással, neki úgynevezett külső önbecsülése van. Vagyis jóban van magával, büszke is, de leginkább akkor, ha ki tudja pipálni a füzetében, hogy mennyi mindent elvégzett és megcsinált.

Anyámnak is megtettem, amit kért, a gyereknek is elintéztem, a páromnak is, a szomszédnak is, és még a munkámat is elvégeztem…

Limpár Imre: Igen, és ez roppant nehéz ügy - valójában azért nem mondok nemet, hogy a saját önbecsülésemet fenntartsam. És ha ezen dolgozunk, az lehet a fordulópont, hogy tulajdonképpen akkor is teljesen rendben vagyok, ha ma épp nem csináltam semmit. Aki küzd a nemet mondással, az megdöbben - Micsoda, nem csinálni egy napig semmit?! Ne őrjíts meg!

Lia: Én azért adok magamnak erre időnként lehetőséget…

Hogy állsz a halogatással? Imre ezt említette másik fontos témakörként. A feladatok torlódásában nyilván benne van.

Lia: Szerintem azért függnek össze, mert amikor igeneket mondasz nemek helyett, akkor egy csomó felesleges dolog feltorlódik, és amiket valóban el kellene intézni, azokra egyszerűen nem marad idő. Én például bevezettem azt , hogy mivel a csekkek és a mindenféle levelek számomra állandó mumusok voltak - most már ahogy jön valami, kibontom és túl vagyok rajta. Erre rákényszerítettem magam.

Te is félrerakosgattad, aztán elkeveredtek?

Lia: Persze, és amik onnan előkerültek, és amikkel szembesültem… Borzasztó volt! De erre is lehet az embernek treníroznia magát.

Limpár Imre: Gyorsan mondok egy praktikát, ez a „GY3-as”, a gyűlölt hármak technikája – ami gyorsan bevethető. Miről szól a halogatás? Amit a hátam közepére sem kívánok, azt még tovább tolom. Például el kell intézni egy kellemetlen telefonhívást… Miket mondunk magunkban? „Majd reggel!” Aztán másnap? „Hát most nem rontom el a reggelimet, jó lesz majd ebéd körül is”. „Inkább a kávé után.” „Délután ilyenkor már nem illik hívni, na jó, majd holnap…”

Juj, szerintem sokan magunkra ismerünk! És hurcoljuk magunkkal a nyomást a következő napra. Rosszul alszunk el, lelkiismeret furdalással ébredünk, és egyre rosszabb.

Limpár Imre: Mi is az a GY3-as? Ugye, van egy listám, hogy mit gyűlölök megcsinálni. Ha ezt nem is vezetem írásban, akkor is pontosan tudom, és a sor persze gyarapszik. Kell egy elhatározás – nagyon fontos, mert az kötelezettségvállalás - hogy holnap, amikor indul a napom a reggeli rutin után, nem csinálhatok semmit addig, amíg a három leggyűlöltebbet el nem intéztem.

Lia: Húúúú…

Limpár Imre: Kegyetlen technika, viszont meglepően hatékony tud lenni.

Gondolom, katarzist okoz!

Limpár Imre: Hajaj! Ma délelőtt megreklamáltam egy elektronikai kütyüt valahol. Már napok óta egy gyűlölt dolog volt, és annyira jó érzés, hogy igen, végre elintéztem!

De ha tovább gondolkodunk azon, hogy mi lehet a háttérben, eszembe jut a delegálás képtelensége. Feladatokat átruházni. Például egy sűrű napom miért is nem kérem meg a gyerekemet, hogy hazafelé ő vásároljon be? És sorolhatnám… Talán bűntudatból?

Lia: Ezt magamon is észrevettem, és szerintem ez nem csak erről szól, hanem arról is, hogy azt hiszi az ember, hogy azt csak ő tudja a legjobban megcsinálni, mert ha nem pont úgy zajlik, akkor már nem jó. Rájöttem, hogy ahhoz is rettentő nagyvonalúnak kell lenni, hogy elismerjük - ha valami máshogy alakul, attól még ugyanolyan klassz lehet. Ha az ember görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy én tudom a legjobban megcsinálni, akkor tényleg magára rántja az összes feladatot maga körül, és hirtelen annyi gyeplőt tart a kezében, hogy úgy érzi – összeroppan. Aztán egyszer csak leesik a tantusz, hogy nem olyan fontos, hogy az a főzelék, amit anyukám megcsinált kicsit más, mint az enyém, hanem köszönöm szépen hogy nem kell még ezzel is foglalkoznom.

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Ez gondolom munkahelyen is zajlik. Egy főnök is beszorulhat ebbe a csapdába.

Limpár Imre: Hajaj. Nagyon sok olyan vállalkozóval találkozom, akik elindítanak egy vállalkozást, elkezd gyarapodni, és általában a tulajdonos és az ügyvezető egy személy. Lehetnek alkalmazottak, de egy ponton túl azért nem nő a cég, mert nem tud delegálni, nem tudja kiadni a feladatait, mert azt hiszi, hogy ő lát át mindent a legjobban. És tényleg így van, csak neki már más dolgokra kéne figyelnie…

Be kellene tanítani, kis türelmi idővel felkészíteni valakit egy adott munkakörre. Ilyenkor mit nem lépünk át magunkban?

Limpár Imre: Nagyon jó szempont, amit Lia felvetett, hogy szembesülni azzal hogy én is pótolható vagyok - kegyetlen tükör. Hogy ezt más is meg tudja csinálni, sőt akár még jobban is... Azt a mindenit! Állandóan a delegálás kifejezést használjuk, de használjunk egy magyar szót – kérés. Tudok-e, merek-e kérni?

Na, ez már egészen másként hangzik, és lélektanilag is más. A delegálás azt jelenti, hogy leadom a feladatot, viszont a kérés némi esendőséget sugall, rászorulok a segítségre…

Limpár Imre: Kicsit olyan esetlennek tűnök…

Nem vagyok rá képes? Mert ez az önértékelés tekintetében megint érdekes. Igenis, meg tudjuk csinálni, nem szorulunk rá senkire… - legalábbis ezt szeretnénk hinni.

Lia: Igen, és elfogadni se könnyű a segítséget. Én is mindig iszonyú köröket futok, ha valaki adni szeretne. Egyrészt nagyon jól esik, másrészt viszont azt érzem, hogy nem tudok elég hálás lenni, mert én tudom, hogy az micsoda energia… És akkor összefeszül bennem ez a két dolog, és kicsit álságossá válok, hisz legszívesebben azt mondanám, hogy de jó, köszi! Ehelyett visszakozok… Pedig nagyon klassz rájönni, és elhinni, hogy a másiknak jól esik ebben a pillanatban hogy ő ad nekem. Az az ördögi kör jutott az eszembe, hogy azok, akik nehezen mondanak nemet, pontosan tudják, hogy sokszor az „igen” csak megfelelni akarás a másik felé… Talán a másik sem őszintén tenné? Jaj… Ezen lehet kattogni!

Limpár Imre: Az is kérdés, hogy amikor felnövök, láttam-e azt a normát a családban. Anyu, apu kér-e egymástól? Vannak-e nemet mondások a családban? Van-e mintám arra, hogy ez bevethető és működő dolog, hogy megkérlek valamire.

Valaki most eltalálva érzi magát, mit tegyen? Vegye elő a naptárát vagy egy papírlapot, kezdje el összeírni a fontos, no meg a gyűlölt dolgokat?

Limpár Imre: Ha egy szempontot kellene kiemelni az egész témából, akkor azt mondanám - tessék kitűzni célokat. Az időgazdálkodás valójában a célokról szól, azok függvényében tudok rangsorolni, fontossági sorrendet állítani. Sőt. Inkább azt a kérdést tenném föl, hogy hova tart az életem. Nem azt hogy mit dolgozom nap, mint nap, hanem mi dolgom a világban? Nem akarok olyan fennkölt szavakat használni, mint az életcél, de mégis mi az a célállomás, ahova be szeretnék hajózni, révbe szeretnék érni. Szerintem nagyon fontos, hogy a dolgok végéről is nézzük a jelenünket. Nem csak állandóan a jelenből a jövőt. Mondok egy személyes példát. Feltettem tavaly nyáron magamnak egy kérdést, mert úgy éreztem, hogy rángatnak az emailekkel, nem akarok ennyi emailt. Mondhatok-e nemet? A környezetemben azt kérdezték – normális vagy? A leveleket meg kell nézni! És én azt mondtam, hogy megteszek egy olyan lépést, amit még akkor is betartok, ha munkákat vagy kapcsolatokat veszítek emiatt. Ez a vállalásom most lesz egy éves: én csak hétfőn, kedden nézek emailt.

Mit hozott ez a vállalás? Napok telnek el email nélkül, voltak-e „elvonási tüneteid”?

Limpár Imre: Voltak,az elején gyakran rám tört a kényszer hogy belépjek. Munkákat buktam el és egy-két barátom megorrolt rám, hogy mit képzelek… Viszont összességében azt a nyugalmat, amit kedden este a lefekvéstől vasárnap késő estig érzek - kívánom mindenkinek. Persze tudom, hogy ez nagyon szakma specifikus és nem mindenki teheti meg. Ezt személyre lehet szabni. Nem univerzálisan jó időgazdálkodást kell megtalálni, hanem arra a kérdésre a választ: Mi lesz nekem az elég jó?

Lia: Egyébként nem azok a nehéz időszakok, amikor a noteszem tele van és sűrű. A forgatás, a színház nekem csupa örömteli feladat, ami engem boldoggá tesz, lényeges és fontos! Azt vettem észre, hogy ha valami lényegtelenre mondok igent, amire nem kellett volna, na akkor ott az a kosz a naptáramban és állandóan csak azt látom. Előtte is utána is olyan jó! De azt miért kellett?! Lehet, hogy csak egy órát vesz el, de mégis nyomaszt.

Limpár Imre: Egy gyűlölt dolog bepiszkítja az egész napot. Kellenek tiszta napok, amiket nem engedek megfertőzni. Nekem ilyen a „szeretem szerda”, ami arról szól, hogy mivel én sokat dolgozom szombaton, ez a nap lett az enyém. Az „énidő”. Isteni! Bárki megteremtheti – akár pár órácskára is…

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.