Száz éve még inkább csak takart, mint szexisen csábított - A fürdőruha története

Aki csak egy Jane Austen regényt is olvasott, jól tudja, hogy az angol hölgyek és urak Londonból a tengerparti Brightonba utaztak, hogy kipihenjék a végeláthatatlan viziteket, ötórai teákat és bálokat. Fürdésről ugyan a kezdetekben szó sem lehetett, sétálásról viszont igen, így megjelentek a kifejezetten tengerparti sétáláshoz kifejlesztett ruhadarabok, amelyek könnyű anyagból készültek, de a nyaktól a bokáig elfedték a testet, az arisztokrata bőrnek ugyanis fehérnek kellett maradni.

Később azért már bemerészkedtek a vízbe is. A divat a vízben és a vízparton nem számított. Akkoriban a fürdőruhák valóban ruhák voltak, nem csak néhány parányi háromszögből álló darabok. A vastag anyag megvédte viselőjét a hideg, óceáni víztől, a hosszú ujj és a zárt kialakítás pedig a napfénytől. A ruha mellé főkötőt viseltek és sokszor napernyő is volt náluk, hogy bebiztosítsák a tejfehér bőrt.

Akkoriban teljesen kizárt volt, hogy egymás előtt öltözzenek át, de még az is, hogy lássák egymást fürdőöltözékben. Sétaruhában mentek a partra, az átöltözéshez pedig egy fából készült, négykerekű, tetővel ellátott lovaskocsit használtak, amelynek elöl és hátul is volt ajtaja. Amikor a kocsit lóval félig betolatták a vízbe, a fürdőzni vágyó hölgyek (és urak) a part felöli ajtón beszálltak, a víz felöli ajtón pedig fürdőruhában beléphettek a vízbe.

A 19. század végén felgyorsult minden, a szabadidős tevékenységek között egyre több aktív kikapcsolódási forma vált divatossá. A tenisz és a biciklizés mellett az úszás is egyre népszerűbb lett, ehhez viszont túl nehéznek bizonyult a viktoriánus korszak fürdőöltözéke. Újfajta fazonra volt szükség, amelyben ugyan könnyebbé vált a mozgás, de eleget takart ahhoz, hogy megfeleljen a még mindig szigorú társadalmi elvárásoknak.

Nem mindenki bírta a matrózgalléros, bőnadrágos megoldást elviselni. Annette Kellerman ausztrál úszónőt (feministát, modellt és filmsztárt) 1907-ben azért tartóztatták le a bostoni strandon, mert a megszokott úszóruha helyett egyrészes, testhez álló, a karokat szabadon hagyó és a térd fölött végződő úszódresszben mutatta meg tökéletes testét. Az úszónő később elmesélte, hogy a provokáció helyett praktikus okok vezérelték, a társadalom által elfogadott ruhában ugyanis úgy érezte, mintha láncokkal a testén úszna.

Ugye te sem gondoltad, hogy ez a kis botrány megakadályozta a nőket abban, hogy tovább vetkőzzenek? 1910-re a fürdőruhák már nem rejtették el annyira az alakot. Amikor a nők az 1910-es évek közepére egyre gyakrabban és egyre többet úsztak, az addig használt anyagokat végleg le kellett cserélni, mert nem tudtak benne mozogni.1921-ben az amerikai Jantzen cég piacra dobta az első egyrészes elasztikus fürdőruhát kötött anyagból. Attól fogva a harmincas évek közepéig a férfiak és a nők is kötött fürdőruhát viseltek, csak azok mérete lett egyre kisebb és kisebb.

Akkor egy feltörekvő cég, a Mabs dobbantott azzal, hogy a kötött anyag helyett latexből készített fürdőruhákat. A sikert azért nem bízták a véletlenre: olyan színésznőknek ajándékoztak az új típusú fürdőruhákból, mint Joan Crawford, Loretta Young és Jean Harlow. Amikor aztán minden idők legszebb lábú színésznője, Marlene Dietrich rendelt minden színből egy tucatot, tudni lehetett: a kötött fürdőruhák divatjának végleg leáldozott.

Egyrészes fürdőruhában számtalan hollywoodi dívát fotóztak le Grace Kellytől Marilyn Monroe-n át egészen Ava Gardnerig. Az idei fürdőruha-divat legmenőbb darabjai közé tartoznak a régi hollywoodi csillogást idéző, retro stílusú fazonok, amelyekben - köszönhetően a modern, testformáló kialakításnak - te is istennőnek érezheted magad.

Bár manapság bikini nélkül elképzelhetetlen a női ruhatár, 1946. július 5-én Louis Reard tervező alig talált olyan modellt, akin bemutathatta volna forradalmi találmányát. Végül Micheline Bernardini, a Casino de Paris sztriptíztáncosa kötélnek állt, és felvette a falatnyi ruhadarabot, amelyet az autószerelőből lett divattervező az amerikai atomkísérletek helyszínéről, Bikini-atollról nevezett el - utalva ezzel a bikinibe bújtatott női test hatására. Amerikában felháborodtak a látottakon, de ez semmi nem volt ahhoz képest, ahogy Európában fogadták az új ruhadarabot. Az erősen katolikus országok, köztük Olaszország és Spanyolország megtiltotta a nőknek, hogy fel merjék venni azt a botrányos darabot, amelyről tervezője így nyilatkozott: csak akkor bikini a bikini, ha átfér egy jegygyűrűn.

Amerikában három nagy céggel kezdődött a fürdőruhadivat-ipar. Az egyik Fred Cole nevéhez fűződik, aki okosan hollywoodi sztárokat keresett meg, hogy legyenek a cég arcai. Esther Williams neve ma már nem cseng olyan ismerősen, de régi, bikinis fotókon ismerős lehet. Cole egészen addig ment, hogy felkereste Diort, tervezzen fürdőruhákat a márka számára. Amikor Christian Dior habozott, hogy ő ugyan semmit nem tud a fürdőruhákról, Cole válasza így hangzott: "Maga tervező, nem? Akkor tervezzen!" Így született Dior első és egyetlen fürdőruhakollekciója Cole számára 1955-ben.

1956-ra, tíz évvel a bemutatása után, a bikini elfogadott vízparti viseletté vált, köszönhetően az istennőtestű és féktelen Brigitte Bardot-nak, aki imádta ezt a megbotránkoztató darabot viselni és rendszeresen ebben fotózták le. A sztárok divatra gyakorolt hatását pedig mindannyian ismerjük, divat lett bikinit viselni.

1964-ben Rudi Gernreich bemutatta a fürdőruhák új változatát, a monokini névre keresztelt darabot. A ma ismert felül semmi darabbal szemben az általa tervezett modell még két haszontalan pántot is tartalmazott, amelyeknek feltehetőleg annyi funkciójuk volt, hogy a viselőiken tartsák a nadrágrészt. A világ egyszerűen nem tért magához a döbbenettől, a férfiak oda se mertek nézni, a nők repülősó híján sápítoztak, a Vatikán pedig egyenesen elítélte ezt a viseletet. A szigorú pápai tekintet ellenére Gernreich több mint 3000 darabot adott el egy szezon alatt szerte Európában. "A szexisség az emberben rejlik, nem abban, amit visel" - védte kreációját a tervező. Ettől függetlenül Amerikában a legtöbb strandon és közparkban betiltották a viselését, a bátor ellenszegülőknek akár 100 dollárnyi büntetést is kellett fizetniük.

Gernreich ötletesládája viszont ennyivel még mindig nem ürült ki: 1974-ben bemutatta a tangadresszt - nőknek és férfiaknak egyaránt. Ezt nem sokkal később a brazil tanga követte, amely központi témává tette a nők körében a narancsbőrt.

A bikinidivat sokat változott az 1970-es évek óta. A tanga például ma már nemcsak, hogy nem divat, hanem kifejezetten ciki a strandon. Az egyrészes darabok viszont újra hódítanak, és nem tartoznak a "nagymamás" viseletek közé. A tervezők újra és újra visszanyúlnak a régi ötletekhez. Ha azt gondolod, nem mentek el a végsőkig, akkor tévedsz: a 2009-ben piacra dobott burkini például kísértetiesen hasonlít a 19. századi fürdőzésre szánt ruhákra.