Kökény Attila: Én nem tudok elszállni - Szily Nóra interjúja

Csodálkoztam, hogy beengedsz a házadba.

Miért? Már volt itt mindenki. Újság, rádió, tévé. Folyamatosan jönni akartak.

Nem félted magatokat?

Nem, mert amit elmondtam, az mind valós. A családomat nem kell szégyellnem. Miért ne mutatnám meg? A többi már jött magától. Az is kiderült, aminek nem kellett volna. A régi félrelépésem. Mondtam, hogy én versenyezni jöttem, nem akarom megint feleleveníteni. De azt mondták, hogy ha hallgatok, még rosszabb. Aztán átgondoltam, tényleg jobb, ha beszélek róla. Hál' istennek elég volt, hogy elmondtam, hogy megtörtént, hibás vagyok, egy pillanatnyi gyengeség volt, de lezártuk. Mi már túl vagyunk rajta a feleségemmel.

Mások ilyenkor szeletelik a házat, a kutyát...

Volt jó két hónap, ami csendes volt, de ott voltak a gyerekek, és hogy én szeretem őt, az nem volt kérdés. Van egy bizalom köztünk. Ha nem lenne, akkor nem tudnánk így meglenni egymással. Hisz én azután is mentem az éjszakába.

Mint ahogy most is.

Már nem úgy. Nem kell esténként 10 ezer forintért 9-től reggel 6-ig dolgozni. Elmegyek fellépni hétvégén. Teljesen más. Nagyon jó, de azért hiányzik az az élet egy picikét. 17 éves korom óta nyomtam, mostanában meg elalszom 10 órakor. Ilyen nem nagyon volt.

Mi az, ami hiányzik?

Nem tudom... Az egész éjszaka. De egy héten egyszer el is megyek. Felöltözök, mintha mennék muzsikálni és megindulok.

Átéled azt, amit régen?

Nem. Érdekes, hogy bemegyek oda, ahol régen muzsikáltam, ott vannak a barátaim, beszélgetünk - és közben érzem, hogy ez már nem az én világom. Jó is ott, de közben már mennék haza - valami odahúz, de már nem az enyém.

Amikor 5-6 órán keresztül muzsikáltál, mi járt a fejedben?

Munka volt. Akkor adott örömöt, ha borravalót kaptam. Megnyugvás volt: istenem, köszönöm szépen, ha hazajövök, leteszem, kifizetünk mindent, lesz kaja. Bőven jó. Elvagyunk.

Miért vártál ilyen sokáig?

Mert kevésnek tartottam magam. Bejártam majdnem az egész világot. Mindenhol mondták, hogy "Hú de jó!", de soha nem volt egy ember, aki szólt volna, hogy te, látok benned valamit, gyere csináljuk. A Megasztár az, ami 3 hónap alatt olyan dolgot ad az embernek, amiért másnak 20 évig kell küzdeni. Jó, ezt meg is kell tudni tartani! De hogy odajönnek hozzám autogramot kérni, ezt semmi nem tudja megadni, csak egy tévéműsor. 3-4 újságban benne vagyok minden héten. Furcsa módon megszoktam azt is, hogy az arcomat látom máshol is.

Azelőtt csak a fürdőszobatükörben láttad.

Igen, egy kövér kis puffadt cigányfiút. Most meg látok egy sovány, égnek álló hajú srácot, bajusz nélkül... Húszévesen talán megszédül ettől az ember. De ha van családja, akkor az a földön tartja... Én nem tudok elszállni. 35 évesen hova? Ebből a dologból nem lehet milliárdosnak lenni. Repülőgépem nem lesz.

Vágynál rá?

Nem. Arra vágyom, hogy elvigyem a családom a török tengerpartra. Egyszer voltunk Tunéziában, azt is az apósomék fizették. Ennyi. Volt úgy, hogy lementünk egy hétre a Balatonra, és onnan jártam fel muzsikálni, mert hát oda is kellett a pénz. Nem volt olyan, hogy na, most nem megyek be 2 hétig, hanem elviszem a családot. Nem volt életünkben egyben 50 ezer forintunk. Tudod, mi az érdekes? Hogy most sincs. Mert annyi tartozásunk van.

De ha végre utoléritek magatokat, az első nagy pénzből mit vennél?

Kifizetném a hiteleinket. De azt hiszem, nem lehet annyit keresni, hogy sikerüljön. De ha nem kell idegeskednem azért, hogy miből törlesztek - már jó. Azt mondtam az elején is, ha 2 muzsikálással több lesz a Megasztárból, összeteszem a kezem.

Arról nem álmodtál, hogy odajutsz a végére?

Soha. Akkor kaptam egy hatalmas erőt, amikor Miklósa Erikával énekeltem. Amikor bemutattak neki, elmentem életemben először az Operába. Felültettek egy páholyba, néztem, és akkorát énekelt, hogy kifutottam a stábhoz, hogy én nem merek odamenni hozzá. Mit mondjak neki? Behúzott nyakkal álltam előtte. Mi van, be vagy tojva? - ez volt az első mondata. Pedig ő rázhatná magát, mint egy világsztár. De nem! Azt mondta egyszer, hogy én ugyanaz a kiskunhalasi parasztlány vagyok, mint aki voltam. Hát én meg egy kőbányai cigánygyerek.

Méghozzá 5 fiúból a legkisebb.

Egy véletlen gyerek vagyok. Becsúsztam. 11 évvel idősebb a legfiatalabb bátyám.

A nagyok mellett milyen volt cseperedni?

Hozzájuk öregedtem. 6 éves voltam és már azt énekeltem, amit ők. Nem matchboxoztam, hiszen nem volt kivel. Amilyen vagyok, azt apámtól kaptam. Ahogy a családommal vagyok, ahogy felelősséget vállaltam. Ha hajnalban mentem haza, ő nyitotta az ajtót. Hogy lássa, milyen állapotban vagyok. Nem lehettem berúgva. Amikor elkezdtem zongorázni, megkérdezte: "Zenész akarsz lenni, vagy tanulsz tovább? Ha muzsikus, akkor gyakorolnod kell, mert a rossz zenész nem él meg, csak a jó." Én azt mondtam zenész akarok lenni, onnantól kezdve nem volt gyerekkorom. Reggeltől estig gyakorolnom kellett.

Sose volt olyan, hogy lecsaptad a zongora tetejét, hogy elég!!!

Volt. De elég volt, ha belenézett a szemembe, és visszaültem a zongorához.

Tudtad, hogy tehetséges vagy?

Azért hittem el, mert a nagybátyám az ország egyik legjobb zongoristája, Ökrös Ottó, aki már másodjára nyerte meg a bárzongorista-versenyt. Ő ösztönözte apámat, hogy írasson be, mert tehetséges vagyok. Az ő szavára adott a család, mert olyan muzsikus, hogy hihetetlen. Kiteszik a kottát, számolnak, és lejátszik bármit.

Olyan akartál lenni, mint ő?

Szerettem volna, de korán el kellett kezdenem vendéglátózni a pénz miatt. Nem tudtam klasszikus zenét tanulni, fejlődni, ahogy akartam. Igazság szerint énekelni sem akartam soha. De ha nem énekeltem volna, nem tudtam volna pénzt keresni. Mindig leírtam a dal címét, amit kértek, futottam a barátomhoz, hogy mutassa meg. Kigyakoroltam napközben, és este már énekeltem.

Ha összeadnánk, hány órát zenéltél életedben?

Ha egy-egy forintot adnának érte, szerintem én lennék Magyarország leggazdagabb embere. Elképesztő, hogy mit muzsikáltam már le időben. Volt olyan, hogy délután 3-kor elmentem egy esküvőre, és reggel jöttem haza. A tüdőmet kiénekeltem, szó szerint.

Hány dal van a fejedben?

Öt-hatszáz biztos.