Nőt az ágyba, kacatot a lecsóba - a facér pasi naplójából

Elsőre csak röhögtem: nagy mutatvány lesz, értek hozzá, hogyan rejtegessem, ami nekem fontos, de másnak esetleg felesleges. Ám ő tuti kézzel nyúlt szekrényekbe, fiókokba, ilyen-olyan rekeszekbe. Zsákolta az életemet egy méretes nylonzacsiba. Lökte hozzá: szeméttelepen, tegnapok kacatjai között nem lehet semmit újrakezdeni, még egy jót kúrni sem. "Ne izéljél", mondtam, "azt akárhol lehet, csak én mostanában nem szoktam". Közölte, hülye vagyok, csak nem forgok, és higgyem el, más csávó leszek, ha megy a lecsóba a sok fölös szuvenír. Vágtam, mire gondol, de úgy éreztem, csak van egy határ.

A halványkék, szánkómintás, uniszex síoverált nagyon próbáltam megmenteni. Azzal tromfolt: ilyen tízéves, buzis fost már ember nem vesz fel, férfiember pláne. Próbálkoztam, hogy nagy hidegben még jól jöhet, legfeljebb fölé húzok valamit pluszba, ami eltakarja. Mire ő azzal jött, hogy ez bizony pszichiátria. Közöltem, lehet.

Hanem a húgom mindjárt kezdett ordítani, ahogy levette, mozizok magamban. Hadonászott az overállal, nyomta, hogy éppen akkor, tíz éve, az első síelésen kellett volna átgondolnom á-tól cettig az egész akkori létezésemet. És nehogy már ottfelejtsem magam a csúcson. Mondtam, hogy már fejben is lelifteztem, de csak lökte, hogy az egy sítalpmentes túra volt a csúcsra, vagyis kamu kaland.

Ellenben pontosan tudja, hogyan káromkodtam végig az összes olyan alkalmat, amikor megpróbáltak rávenni, hogy sítalpon merészkedjek kicsit meredekebbre a kölyöklejtőnél. Felidézte, hátha kiment a fejemből, hogy valójában sosem tanultam meg síelni, de mentem évekig, hogy sokat káromkodjak, és semmi nyugta ne legyen annak, akinek a kedvéért újra és újra nekivágtam.

Voltak persze a tesómnak tavaszi, nyári, őszi sztorijai is a múltamból, én meséltem neki mindet, de sokkal viccesebben, mint ahogy ott visszacsapta a képembe az egészet. Na, abból pont úgy tűnt, hogy korábbi korszakomban sosem sütött a nap, borús lófasz volt az egész, évszak függetlenül mindig esőre állt.

Osztotta a gyerek az észt, majd levonta a tanulságot: hülyeség bármivel is emlékművet állítani annak, ami csak a fejemben volt olyan, amilyennek látni akartam. "Nem a te világod volt" - mondta, majd hozzátette: "Nem a te világod, síeléssel, egyebekkel, csak nem azt láttad, amit néztél." Ezen picit eltöprengett, majd igazított a ragokon: "Nem azt láttátok, amit néztetek."

Ez elég is volt, mondtam, ne magyarázzon, dobja a tetves overált a többi közé. Nem habozott. És nekem nem azért lett nedves a szemem, mert sirattam a gázos overált, hanem mert egyrészt por is lett ott a nagy pakolásban. Másrészt azért másért is.

Szóval, sitty-sutty lepadlóztam, amit viszont a tesóm csak a szeme sarkából szúrhatott ki. Ő ugyanis, amint végzett az overállal - meg gyakorlatilag velem is -, tovább pásztázta a lakást, mit lehetne még elpusztítani. De amikor kiszúrta azt is, mi van a bratyóval, odabökte, amit muszáj volt, hogy odabökjön: "Figyelj, a szeretet attól még szeretet volt." Kis csend után megkérdeztem: "Becsszó?" Bólintott: "Becsszó, te hülye."

Hálából, hogy olyan a gyerek, amilyen, előkotortam neki a Tolsztoj-összes mögül egy kopott, rövidgatyás, fröccsöntött Miki egeret. Annak a sztoriját szerintem most hagyjuk. Lényeg, hogy aztán együtt folytattuk a tisztogatást, mint két kőkemény rangers. Már ha tudod, mi az. Ha nem tudod, nézz utána.