Teknőshulla a frigóban - a facér pasi naplójából

Alig párhetes ékszerteknőc volt: virgonc, virulens, jött-ment, nyújtogatta a nyakát. Részben azért kapta a tesóm, legyen ő is olyan. Nem párhetes, hanem tele életkedvvel. Mert tök maga alatt volt, éppen otthagyta a pasija, akibe amúgy sose volt szerelmes, csak éppen kéznél volt anno, amikor valaki kellett már.

Mondogatta is neki a húgom, hogy sose tudná őt úgy szívből és igazán. A srác három év után el is hitte, és lelépett. Na, akkor a húgom nagyon beleesett, másfél évig bőgött kisebb szünetekkel, amivel kezdett már az egész családnak az idegeire menni. A hüllőt tehát terápiás céllal kapta, gondozgassa, szeretgesse.

De nem kért belőle, mondta, tüntessem el a lakályos terráriumával együtt. Emlékezetes szülinap volt: többszörös sértődésekkel, egymás édesanyját is felemlegetve a tesómmal. Ha akkor még él, anyánk pompásan szórakozik.

Mindegy, hazavittük a jószágot az asszonnyal - még nős voltam -, és azt találtuk ki, hogy mivel egyelőre nincs gyerekünk, legyen a teknős a próbagyerek, nézzük, milyen szülők lennénk. Hát, nem tudom, mennyire empatikus egy teknős, mit vesz le abból, ami körülötte történik, de a mi fiunk, Edvárd, állati hamar súlyos állapotba került.

Már majdnem be is szereztem a cuccokat - tényleg csak egy-két hét telt el, Edvárd közben szép moccanatlan várta a sorát a kavicson -, amikor egy este hallom ám: rohadtul spriccel a víz a terráriumban. Először láttam Edvárdot úszni, de nem akárhogy, vadul, körbe-körbe, mellső lábai, mint a motolla. Figyelj, valami hátborzongató volt! Felkiáltottam: "Krallozik a teknőc!" Ám aztán annyi, nem mozdult többet, így múlt ki. Egy végső, nagy nekibuzdulás után.

Krallozik a teknőc, mondogattam aztán magamban, amikor bele-beleszaladtam a húgom poszttraumatikus sírógörcseibe, vagy amikor a következő években valamelyik ismerős házaspár a válás szélére sodródva hirtelenjében eszelős tempóval próbálta pótolni mindazt, amit előbb kellett volna gyakorolniuk, andante.

Egyiknek sem sikerült a pótlás. Krallozik a teknőc, mondogattam saját életem egy bizonyos korszakában, kicsivel előbb, hogy facér lettem. Krallozik a teknőc, mondogattam már magánzóként, amikor megismertem egy-egy csajt, akiről sütött a pánik, miközben próbálta a legjobb formát hozni - azt, amelyik sosem volt a sajátja -, hogy helyet kapjon az utolsó járatra: ez lettem volna én - a boldogság felé. Csak hát az úgy nem megy, te is tudod.

Oké, a teknőcöt persze én nyírtam ki, nem ő szúrta el a dolgot. Ám szerintem így is vágod, miért jött elő a krallozással, egyebekkel. Azért idebököm még egyszer: vitamin, fűtőrendszer, de időben!

Amúgy gondolj rólam, amit akarsz, de aztán az volt, hogy Edvárd porhüvelyét beleraktam egy gyufás skatulyába, azt egy nylonzacsiba, majd az egészet a frigó mélyhűtőjébe. Úgy voltam vele, ha majd lesz időm, tisztességgel eltemetem. Csak arra se lett sose időm. A családban viszont híre ment, hogy teknőshullát őrizgetek a frigóban, és bár bírják a főztöm, amilyen finnyásak, kezdtek beszólogatni.

Így történt, hogy Edvárdot fél év fagyasztás után végül simán kidobtam a szemétbe. Ez volt a legpraktikusabb, bár kicsit szégyelltem.