A nagy méret nem oké! - a facér pasi naplójából

Én, ha valami gáz van, arra tudok visszagondolni: milyen volt, amikor kezdődött ez a facérság. Amikor minden fájt, de ráadásul baromi hülye is voltam. A szitu persze nincs pariban azzal, amikor lőnek is, de valaminek nagyon a széle.

Utáltam flórát, faunát, a pékeket kiugróan, mégpedig a méretes kukoricás kenyerek miatt. Azon pufogtam, hogy biztos azt hiszik, mindenki párban él, meg úgy is marad. Rendesen körbe bírtam járni a témát, hogy van kisebb kenyér is, de az tuti nem kukoricás. Vagy ha kukoricás, azt én nem tudom, hogy hol kapni. És nehogy már a neten kurkásszak utána, hogy mégis hol, amikor amúgy sincs semminek semmi értelme.

Közben ahány kidobott, kiszáradt fél vekni - kukoricás -, annyiszor jutott eszembe: hiába próbáltam repülni, nem ment, pancser vagyok pilótának. A pilóta dolog ráadásul nem is volt tiszta hülyeség, ezt tartom ma is. Gondolj csak bele: a botkormánynál egy hely van. Két pia után vadabb szinglik is simán bevallják: jobb, ha ott a faszi ül. Tudod: terhelés, egyebek. Jobban bírja. Szimpla fizika.

Ettől amúgy még jut meló a másiknak, például a navigációban. Hogy félre is lehet navigálni a gépet? Figyelj, a pilótának azt is észre kell vennie. Oké, mára felborultak a szerepek, ami bekavarhat. Ám ezzel is számolni kell, a pasinak mindenképpen, és kicsűrni a gépet a spirálból. Aztán átdumálni ezt-azt. Lehetőleg emberi hangon. Hogy az élet nem ilyen egyszerű? Nekem mondod, aki túlélt egy zuhanást? Persze, nem matek az élet, de azért sok egyenlete van, amelyet meg lehet oldani.

Arról amúgy, hogy az élet megoldható, volt valami a fejemben már azelőtt is, hogy eltoltam, amit eltoltam. Csak más az elmélet, meg a gyakorlat. Pláne nehéz, amikor az ember azt gondolja magáról, hogy alapvetően jó és figyelmes, így egy kis önzés és lustaság még belefér. Kurvára nem fér bele. Amivel nem azt mondom, hogy soha többet nem leszek önző meg lusta, de közben tudni fogom, hogy nem fér bele. Nagy különbség, amikor tudod, meg amikor nem tudod. Hiszed, vagy sem. Jobb, ha elhiszed. Amúgy Einsteinnek még bonyolultabb cuccokra is volt megoldóképlete. Vagyis a saját nyavalyáinkból azért szimplább aggyal is illik kijutni.

Nekem például már semmi bajom a pékekkel. Úgy lettünk jóban, hogy eszembe jutott: amikor még párban éltem, volt, hogy véletlenül mindketten vettünk kenyeret, és az egyiket beraktuk a mélyhűtőbe. Amilyen zseniális faszi vagyok, rájöttem: ez kettévágott kenyérrel is működik. Apró lépés az emberiségnek, lényeg, hogy előre visz. Idővel azt is majdnem megtanultam, miként lehet normál adagokat főzni saját magamnak, mert főzni is elkezdtem újra, és nem csak a zsíros deszkák üptre.

Azért azt, hogy mennyit főzzek, nem tudtam tutira belőni, viszont - az új életemben - ha túlfutottam a mennyiséggel, olyat tettem, amit korábban soha. Szépen felírtam, mi mikor került a mélyhűtőbe, mert utána olvastam, hogy mi meddig élvezhető fagyasztás után. A krumplifőzelék például hamar kásás lesz, vagyis szar, a hüvelyesek, a húsok jobban bírják, a hal már nem annyira. Na, lényeg, hogy lejárat előtt kikaptam a cuccot, és hamm.

Nemcsak az, hogy melót és manit spóroltam, de valahogy káosz ellen is használt a rendszer. Különben, ahogy változatosabb lett a táplálkozásom, úgy a repülés is kezdett hiányozni Azt azért megfogadtam: legközelebb már felszállás előtt alaposabban elbeszélgetek a navigátorral. Mert azért egy olyan egyenlet megoldásához, amelyben a társad a legnagyobb ismeretlen, minimum Einsteinnek kell lenned.

Más kérdés, hányan hiszik, hogy minimum azok. Ott is tartanak, ahol, miközben elég idegesítőek. A fateromnak persze ez is mindegy, ő csak fütyörészik, és szedegeti a vadkörtét.