Steiner Kristóf: Mássz meg minden csúcsot

A házasságban, az üzletben, a spiritualitásban. Ez az egyetlen sanszunk arra, hogy boldogok legyünk: az állandó fejlődés. Az állandó fájdalom. Az állandó küszködés. A kín, ugyanis, amely látszólag megbénítja az életünket, nem más, mint egy jel: ideje elindulni a soron következő emelet felé. Ahogy a kabbalatanárom mondja: "No pain, no game"... - azaz szenvedés nélkül nincs játék. Ha mi magunk nem kezdünk el mászni, az alattunk lévő szikla omladozni kezd, és nagyon mélyre zuhanhatunk. Akár mélyebbre is, mint ahonnan elkezdtük a hegymászást - de persze akár a pokol legmélyéről is újra lehet kezdeni. Négyesével...

Az első szikla

Az első a teljes bizonyosság: megismekedünk egy ragyogó szemű sráccal, aki még gitározni is tud, és humora is van... tuti, hogy ő az igazi. Megkaptuk a kölcsönt álmaink kávézójának megnyitására: megvalósult az ábránd. Megismerkedünk a kabbala bölcsességének alapjaival... és elbűvöl minket az Univerzum törvényeinek egyszerűsége. Ez a szikla azonban olyan fényesen izzik, hogy szinte elvakít minket... és akár meg is égethet. Ám a ragyogás valójában még nem az a fény, amit valóban életre hívhatunk az adott helyzetben. Ez még csak egy kis "előleg", egy kis "ízelítő" abból a végtelen boldogságból, ami ránk vár, ha teljes bizonyossággal, önzetlenséggel, elkötelezettséggel folytatjuk a munkánkat... és ha megmásztuk a második sziklát is.

A második szikla

Ez a szakadék már meredekebb: a "kölcsön kapott" fénnyel képtelenek vagyunk gazdálkodni. A kapcsolatunkban lassan, de biztosan érezni kezdjük, hogy "én kétszer annyi energiát rakok bele, mint ő, mégis mindig ő az, aki elégedett", a könyvelésből világossá válik, hogy a kezdeti lelkesedést kőkemény robotolás váltja majd fel, hiszen szolgáltatást kell nyújtani, kölcsönt fizetni, családi életet élni, és spirituálisan sem ártana fejlődni valamicskét. Ennek szellemében pedig másokra próbálunk hatni teljes erőbedobással: a barátainkat, családunkat belerángatjuk a kapcsolati kríziseinkbe, biztos üzlet reményében szocializálódni kezdünk, a spirituális meggyőződéseinket pedig mindeközben ott hangoztatjuk, ahol csak lehet, jó hangosan. Ám a környezet valahogy nem vevő az új impulzusokra. "Mikor szingli voltál, sokkal jobb fej voltál.", "Jobban szereted a munkádat, mint engem.", esetleg "Teljesen beleőrültél ebbe a szektába, bébiket is szoktatok áldozni?" Ez az újabb sziklaomlás pedig egészen addig tart, míg kétségbeesésünkben el nem indulunk a harmadik csúcs felé.

A harmadik szikla

Ez az a kihalt és magányos hegyorom, ahol azonnal megértjük, milyen szerencsések voltunk a néha bosszantó barátokkal a hátunk mögött. Itt ugyanis nincs semmi, csak a kietlen üresség és a félelem attól, hogy valamit végérvényesen elrontottunk az életünkben. Egy olyan kapcsolatban élünk, ahol képtelenek vagyunk megadni a másiknak, amire szüksége van, ez a vállalkozás valójában nem is nekünk való, a vezetett meditáció pedig egy kapitális baromság, és különben is, hogy van már felöltözve a "nagy guru". Ilyenkor kezdjük böngészni a párunk mobilját gyanús SMS-ek után kutatva, jelentünk csődöt és adjuk el a családi nyaralót, és tartjuk sarlatánnak, nyerészkedő humbugnak a mentorainkat. Amikor pedig ez a szikla is repedezni kezd, és nem vesszük észre, hogy az egyetlen választható út felfelé vezet, nagyon sokan elvérzünk. Innen iszonyú fájdalmasat lehet esni, na.

Aki viszont megérkezik a negyedik sziklaszirtre, annak táncolnak majd a csillagok, azelőtt pukedlizni fok a napsugár, és az illető olyan erőkkel lesz megáldva odafenn, amelyekről korábban álmodni sem mert. Ez az a szint, ahol már rég nem az számít, hogy a párunk tegnap később jött haza az ígértnél, hanem az, hogy ott lehetünk neki, hogy boldoggá tegyük, és ő is ott van nekünk, hogy tanulhassunk tőle. Amikor megértjük, hogy történjék bármi is - csőd vagy anyagi fellendülés -, a dolog pont úgy tökéletes, ahogy van. A tanárainkról, mentorainkról, földi halandók képében megjelent angyalainkról pedig egy pillanat alatt világossá válik, hogy minden kétségünk az ítélkezésből fakadt, ez pedig az egónk, a részesülési vágyunk és a múltbéli rossz tapasztalataink szüleménye. A negyedik sziklán azonban már kristálytisztán látjuk a teljes látképet: az első három szikla megmászása nélkül sosem jutottunk volna fel a hegycsúcsra...

Ekkor pedig ismét megremeg a hegy... és észrevesszük, hogy immáron nemcsak egy újabb szint, hanem egy megközelíthetetlennek tetsző, égig érő hegység áll mellettünk. És ha nem akarunk a lassacskán hervadó babérjainkon ülve megöregedni, megint ideje a hátizsákunkba gyömöszölnünk a testünket, lelkünket, szellemünket, elindulva a következő négy sziklaszirt felé felé. A hátunk mögött lévő élményekre emlékezve pedig mostanra már tudni fogjuk, mire számíthatunk: négy izzasztó szakadékra, amelyekre felkapaszkodva jobbak, önzetlenebbek, hasznosabbak, szerethetőbbek leszünk. Ami azonban még ennél is fontosabb: még több erőnk, kapacitásunk és bölcsességünk lesz szeretni és segíteni azokat, akikre ezekben a pillanatokban is sziklák zúdulnak. Aki pedig nem hisz egy ilyen kóborló-keresgélő-tapasztaló firkásznak, mint én vagy a kabbalatanáromnak, David Zakinnak - aki szeptembertől a magyarországi tanulócsoport oktatója lesz -, az higgyen A muzsika hangja rendfőnökasszonyának. Olyan szépen megénekelte nekünk: "Climb Every Mountain" - azaz másszunk csak meg szépen minden áldott hegycsúcsot.